Udvardy Frigyes - A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017


	Udvardy Frigyes A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990-2017

kronológiák

» kisebbségtörténeti kronológia


1990 1991 1992 1993 1994 1995 1996 1997 1998 1999 2000 2001 2002 2003 2004 2005 2006 2007 2008 2009 2010 2011 2012 2013 2014 2015 2016 2017
intézménymutató	a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w x y z
névmutató	a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helymutató	a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w y z

keresés

szűkítés

találatszám: 39 találat

lapozás: 1-30 | 31-39

| észrevételeim vannak

| kinyomtatom

| könyvjelzõzöm

Névmutató: Havel, Václav

1993. július 30.

Václav Havel elnök különmegbízottja útján kérte Romániát, támogassa a Cseh Köztársaság jelölését a Biztonsági Tanács nem állandó tagjává. Csehország támogatja Románia felvételét a Közép-európai Kezdeményezésbe. /Bogdán Tibor, Bukarest: Prága támogatja Románia KEK-tagságát. = Magyar Hírlap, júl. 30./

1994. június 21.

A román-cseh barátsági és együttműködési alapszerződés aláírására jún. 21-én Bukarestbe érkezett Václav Havel elnök. Először Iliescu elnökkel tárgyalt. /Magyar Hírlap, jún. 22./

1994. június 22.

Jún. 22-én Václav Havel elnök Bukarestben aláírta a cseh-román alapszerződést. /Szabadság (Kolozsvár), jún. 23./

1994. október 25.

Vacaroiu miniszterelnök hazatért kétnapos /okt. 24-25./ prágai látogatásáról. Aláírta a szabadkereskedelmi megállapodást, tárgyalt Václav Klaus cseh miniszterelnökkel, a privatizációs és a külügyminiszterrel, a román kormányfőt fogadta Václav Havel cseh elnök. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 27./

1997. március 8.

Emil Constantinescu elnök márc. 10-én Csehországba látogatott, tárgyalt Václav Havel elnökkel. Megbeszélésük után a két elnök nyilatkozott. Havel reményének adott hangot, hogy a két ország a jövőben a NATO keretein belül találkozni fog. Constantinescu Václav Klaus kormányfővel is tanácskozott, a gazdasági kapcsolatok kérdéseit vitatták meg. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 12./

1999. február 13.

Horn Gyula volt magyar miniszterelnök javaslatára febr. 13-án tiszteletbeli Európa-szenátorrá választották Victor Ciorbea volt román kormányfőt. A belgiumi Antwerpenben székelő Európai Egyesült Államokért Egyesület 38. alkalommal hívta össze az Európai Tiszteletbeli Szenátust. A szenátus tagjai között szerepel Horn Gyula mellett Václav Havel cseh elnök, Alois Mock volt osztrák külügyminiszter, Habsburg Ottó és Tőkés László püspök is. /Népújság (Marosvásárhely), febr. 15./

2000. október 10.

Mugur Isarescu miniszterelnök Milos Zeman cseh kormányfő meghívására látogatást tett Csehországban, okt. 9-én tárgyalt Zemannal. A kormányfők egyebek között véleményt cseréltek az Európai Unió és a NATO kibővítéséről is. Zeman biztosította a román miniszterelnököt, hogy Csehország támogatja Románia csatlakozási igényeit. Isarescu leszögezte: fontosnak tartja, hogy a kedvező jugoszláviai politikai változások mellett minél hamarabb felújuljon a dunai hajózás is, amelynek megszakítása súlyos gazdasági károkat okoz Bukarestnek. Isarescut fogadta Václav Havel cseh államfő is. /Isarescu és Zeman mihamarabb normalizálni akarja a viszonyt Jugoszláviával. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 10./

2001. november 30.

Méltó túlélés címmel Páskándi Géza Kossuth-díjas író 1978 és 1995 között írt tanulmányait, esszéit, leveleit gyűjtötte kötetbe a Hamvas Béla Kultúrakutató Intézet, a könyv bemutatóját nov. 30-án tartják Budapesten. A kötetet összeállította, válogatta és az előszót írta: Páskándiné Sebők Anna, szerkesztette: Szakolczay Lajos. Páskándi Géza /Szatmárhegy, 1933. máj. 18. - Budapest, 1995. máj. 19./ költő, író, drámaíró 1974-ben áttelepült Magyarországra. Ezekben az írásaiban a kor és a magyar közélet heves vitákat kiváltó kérdéseivel foglalkozott. Többek között a Korfordulóvita (1991), a Kolozsvári ötvenhatos napok - részlet egy készülő regényből (1992), az 1993-ból származó Év eleji levél, avagy a vízpart szól áradás előtt - Levél Esterházy Péternek, A logika erkölcséről - Levél Václav Havelnek (1993), a Zúg -e majd a vadkenderes - Levél Konrád Györgynek (1994), valamint A szabadság nem politikai téma, a szabadság: ösztön (1995) című írás. /Méltó túlélés - Páskándi Géza posztumusz esszékötetének bemutatója. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 30./

2001. december 21.

Méltó túlélés címmel Páskándi Géza Kossuth-díjas író 1978 és 1995 között írt tanulmányait, esszéit, leveleit gyűjtötte kötetbe a Hamvas Béla Kultúrkutató Intézet. A kötetet összeállította: Páskándi Sebők Anna, szerkesztette: Szakolczay Lajos. Páskándi Géza /Szatmárhegy, 1933. máj. 18. - Budapest, 1995. máj. 19./ 1974-ben Magyarországra áttelepült költő, író, drámaíró ezekben az írásokban a kor és a magyar közélet sarkalatos kérdéseivel foglalkozott. A könyvben helyet kapott többek között a Korfordulóvita (1991), a Kolozsvári ötvenhatos napok - részlet egy készülő regényből (1992), az 1993-ból származó Levél Esterházy Péternek, A logika erkölcséről - Levél Václav Havelnek (1993), a Zúg-e majd a vadkenderes - Levél Konrád Györgynek (1994), valamint A szabadság nem politikai téma, a szabadság: ösztön (1995) című írás. /Páskándi Géza posztumusz esszékötete. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 21./

2002. május 13.

Antje Vollmer, a német Bundestag alelnöke nemzetközi kisebbségi törvényszék létrehozását javasolja a szélsőséges nacionalizmus erejének megtörésére a Neue Zürcher Zeitung-ban máj. 11-én megjelent írásában. Vollmer emlékeztetett arra, hogy Václav Havel cseh államfő nemrégiben a lap hasábjain óvott attól, hogy Edvard Benes államfőt nemzetközi bűnbakká tegyék, hiszen ő csak az etnikailag homogén állam korára jellemző eszméjét követte, amely az első világháború után fatálisan összekapcsolódott a népek önrendelkezési jogával. A németek (és magyarok) elűzése azért nem váltott ki nagyobb ellenállást, mert ezt a gondolkodást osztotta a legtöbb nyugati politikus is. Antje Vollmer megállapította: egy állam nemzeti identitása szélsőséges esetben csak más etnikai csoportok kizárásával valósítható meg. Ezért a szélsőséges nacionalista mozgalmak mindig elűzéshez vezetnek, s ez az aktualitása a Benes körüli, látszólag múltba forduló vitának is. "A populisták saját népüket a többi nép fölé helyezik, s ezzel közvetlenül Benes mellé beállnak egy olyan eszmetörténetbe, amely mindig is fenyegette Európát " - írta a német politikus. "Meg kell találni az utat a saját nemzetállamon belüli önrendelkezéshez és kulturális autonómiához. Javaslom, hogy hozzunk létre nemzetközi kisebbségi törvényszéket, ahová olyan kisebbségek fordulhatnak, amelyek úgy érzik, hogy egy adott államban sérülnek jogaik, ott vádat emelhetnek, s ahol megvádolt nemzetállam is meghallgatást nyer. Azok a kisebbségek pedig, amelyek maguk is erőszakhoz folyamodnak, elvesztik nemzetközi védettségüket" - írta Antje Vollmer. /Német javaslat nemzetközi kisebbségi törvényszék felállítására. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 13./

2003. január 31.

Tony Blair brit kormányfő és hét további európai vezető - köztük Medgyessy Péter miniszterelnök - közös felhívásban áll ki az egységes fellépésért Irak lefegyverzésének ügyében a The Times jan. 30-i számában, figyelmeztetve egyben az ENSZ-t arra, hogy hitelességének megőrzése a tét ebben a kérdésben. A közös felhívást a brit és a magyar kormányfő mellett José María Aznar spanyol, Silvio Berlusconi olasz, José Manuel Barroso portugál, Leszek Miller lengyel, Anders Fogh Rasmussen dán miniszterelnök és Václav Havel távozó cseh államfő írta alá. A felhívás szerint a nemzetközi közösségnek továbbra is egységesen kell ragaszkodnia a bagdadi rendszer lefegyverzéséhez, mert "erőnk az egységben rejlik". A nyolc európai vezető szerint nem megengedhető, hogy egy diktátor módszeresen megsértse az ENSZ- határozatokat. Ha ezeknek a határozatoknak nem lehet érvényt szerezni, a Biztonsági Tanács elveszti hitelességét, aminek a világ békéje látná kárát. - Bízunk abban, hogy a Biztonsági Tanács ellátja felelősségteljes feladatát - áll a közös felhívásban. /Európai vezetők Irak lefegyverzéséért. = Népújság (Marosvásárhely), jan. 31./

2008. szeptember 19.

A kommunizmus elítélése Romániában nem hozott mást, mint hisztériát és torzsalkodást. A „voltak” sértve érezték magukat. A kormányon lévőknek nem volt kedvük ahhoz, hogy túlságosan támogassák az államfőt. A „baloldal szép, a kommunizmus ártatlan” vonalról néhányan készen állnak arra, hogy könyvészeti anyaggal alátámasztva magyarázza el az áldozatok millióinak azt, hogy elvileg minden rendben volt. Létezik az Európai Parlament 2005. május 15-én, a második világháború végének 60. évfordulója alkalmából hozott határozata, létezik az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének 2006. január 15-i (1841. számú) határozata; mindkettő tételesen elítéli a kommunista totalitarizmus gyilkosságait. Idén júniusban Prága volt nagy jelentőségű esemény színhelye, amikor is a Cseh Köztársaság parlamentjének szenátusa „az európai erkölcsi tudat és a kommunizmus” viszonyáról adott ki nyilatkozatot, amelynek alapgondolata az volt, hogy „a kommunista ideológia közvetlenül felelős az emberiség elleni bűntettekért”; a nyilatkozatot Václav Havel, Joachim Gauck (a STASI levéltárának volt szövetségi biztosa), V. Landbergis (Litvánia volt elnöke) és az Európai Parlament számos tagja írta alá. Meghökkentő egyébként a román aláírások hiánya. A kommunizmus elítélése Romániában tehát félig befejezett, ha nem éppenséggel formális ügy maradt. Az állami intézményekben megrögzötten ott vannak a volt aktivisták, ők döntenek a nemzeti kultúráról, a Szekuritáté Levéltárát Átvilágító Tanács helyzete ingatag. (Fordította: B. T.) /Andrei Plesu, Adevarul: A kommunizmus elítéléséről. = Új Magyar Szó (Bukarest), szept. 19./

2008. szeptember 20.

Idén június 3-án nemzetközi értekezletet tartottak Prágában a kommunista múlttal való szembenézésről. A konferencia az Európa lelkiismerete és a kommunizmus című nyilatkozatában erkölcsi jóvátételt követelt a kommunizmus áldozatainak. A prágai nyilatkozat aláírói között szerepel többek között Václav Havel egykori cseh és Vytautas Landsbergis volt litván államfő. A nyilatkozat népszerűsítéseként szeptember 18-án közmeghallgatást tartottak Brüsszelben az Európai Parlamentben. A totalitárius rezsimek és a közép-kelet-európai titkosszolgálati átvilágítások című rendezvényt az EP Zöldek. Európai Szabad Szövetség frakciójának három tagja szervezte. A meghallgatáson Bulgária, Csehország és a volt NDK helyzetét elemezték a meghívott előadók. Bernd Florath, a berlini Gauck Intézet projektvezetője a STASI, a volt NDK-s titkosszolgálat dokumentumainak kutatásáról, feldolgozásáról beszélt. Alapelvük: a német társadalomnak joga van megismerni a múltat, a fiatal generáció számára elérhetővé kell tenni a kommunizmusról szóló történelmet. Pavel Zacek, a prágai Totalitárius Rezsimeket Kutató Intézet vezetője előadásában visszatekintést nyújtott a cseh rendszerváltás folyamatával párhuzamosan indult kutatás folyamatáról. A kommunizmus bűneinek vizsgálata az ő esetükben is politikai támadások kereszttüzébe került. A belügyminisztert, aki 1996-ban engedélyt adott a titkosszolgálati dossziék részleges nyilvánosságra hozatalára, később megpróbálták politikai nyomással felelősségre vonni. A Kommunizmus Megkínzott Áldozatainak szófiai Központja részéről Jevgenyij Gencsev a szovjet modell bevezetésének borzalmait mutatta be. Elmondta, az áldozatok máig nem részesültek erkölcsi és anyagi kárpótlásban, Bulgária mind a mai napig nem tartja be a kínzások tilalmára vonatkozó ENSZ-egyezményét. Sükrü Altay, a törökországi Igazság, Kultúra és Együttműködés a Balkánon nevű egyesület vezetője bírálta a bolgár államot, amiért nem tett eleget az európai csatlakozás követelményeinek, a mai napig sem tette lehetővé a teljes átvilágítást, nem hozott létre egy intézményt a totalitarizmus áldozatainak emlékére, és nem tartja tiszteletben az Európai Kisebbségi Keretegyezmény előírásait sem. Maria Dermendzhieva, a Glasove bolgár napilap újságírója elmondta, hogy Bulgáriában a közélet nem tud nyomást gyakorolni a politikára, így lehetetlenné válik a kommunista rendszer kiszolgálóinak a politikából való eltávolítása. Tőkés László európai parlamenti képviselő üzenetét Szilágyi Zsolt kabinetfőnök tolmácsolta. Ennek lényege, hogy míg a fasizmus fő bűnöseit Nürnbergben bíróság elé állították, addig a kommunizmus perét mindmáig nem folytatták le. A kommunista titkosszolgálatok egykori magas rangú ügynökei ma is befolyással bírnak a politikában, a gazdaságban, a közélet különböző területein. A kommunizmus öröksége az újonnan csatlakozott országok uniós tagságával az EU belső ügyévé vált, ezért fontos, hogy a tagországok ne legyenek közömbösek ebben az ügyben. Gisela Kallenbach javasolta, hogy a jövő év első felében esedékes cseh EU elnökség alatt rendezzenek egy nagyszabású nemzetközi konferenciát a kommunista múlttal való szembenézésről. Szintén 2009 első felében látná megvalósíthatónak a volt kommunista országokban működő, a kommunizmus bűneit vizsgáló intézetek közötti hálózat létrehozását, amely a berlini intézet koordinációjával működhetne. Javasolta egy nemzetközi kutatóintézet létrehozását az egykori európai diktatúrák vizsgálatára. /Fel kell tárni a zsarnoki rezsimek múltját. = Reggeli Újság (Nagyvárad), szept. 20./

2009. május 14.

Az amerikai Kommunizmus Áldozatainak Emlékhelye Alapítvány idén Tőkés Lászlót tünteti ki a Truman-Reagan Szabadságéremmel, értesítette a püspököt levélben Lee Edwards, az alapítvány elnöke. A Kommunizmus Áldozatainak Emlékhelye Alapítvány nonprofit szervezet, amelyet az amerikai törvényhozás 1993-ban hozott létre, hogy Washingtonban emlékhelyet létesítsen a kommunista diktatúrák több mint százmillió áldozatának. Tőkés László „rendületlenül támogatja a szabadságot és a demokráciát szerte a világon, és kulcsszerepe volt abban, hogy Romániában 1989-ben véget ért a kommunizmus. ” – áll abban a levélben, amelyben meghívják az erdélyi magyarok európai képviselőjét a Washingtonban, június 16-án sorra kerülő díjátadásra. Tőkés László köszönőlevelében úgy ítéli, hogy a neki juttatott kitüntetés „elismerés és bátorítás mindazok számára, akik – Temesvár szellemében – soha nem adták fel a harcot a valódi demokráciáért és szabadságért szülőföldemen. Ugyanakkor felidézi annak a sok száz mártírnak az áldott emlékét, akiket az 1989. decemberi felkelés és forradalom idején mészároltak le Romániában. ” Ezideig többek között Václav Havel, Lech Walesa és II. János Pál pápa, Joseph részesült a magas kitüntetésben. Magyar részről 2007-ben Horváth János, a Fidesz országgyűlési képviselője, azelőtt pedig 2002-ben pedig Orbán Viktor, a Fidesz elnöke nyerte el a díjat. /Idén Tőkés László kapja a Truman-Reagan Szabadságérmet Washingtonban. = Krónika (Kolozsvár), máj. 14./

2009. június 18.

Washingtoni tartózkodása második napján a román nagykövetségen szervezett ünnepi rendezvény keretében Tőkés László EP-képviselő felavatta a Kommunizmus Áldozatainak Emlékhelye Alapítvány által felállított Kommunizmus Globális Múzeumát. Az alapítványi projekt célja, hogy internetes felületen oktatási és ismeretterjesztő feladatot lásson el a volt vagy jelenlegi kommunista rendszerek túlkapásairól, a kommunizmus történetéről, filozófiájáról és örökségéről. Tőkés László református püspököt, európai parlamenti képviselőt a Truman–Reagan Szabadság-éremmel tüntették ki az Egyesült Államokban. A Truman–Reagan Szabadság-érmet korábban többek között Václav Havel, Lech Walesa, Tom Lantos és II. János Pál pápa kapta meg; a magyarok közül 2002-ben Orbán Viktor Fidesz-elnök. /Webes múzeumot avatott Tőkés. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 18./

2009. november 18.

Húsz évvel a közép- és kelet-európai rendszerváltozások után, az Európai Unió a lisszaboni szerződéssel életbe lépő reformjai nyomán arra kell törekedni, hogy az uniós politikában bekövetkezzék az áttörés a kisebbségi és a kommunizmussal való szembenézés kérdésében – jelentette ki Tőkés László püspök, romániai magyar néppárti EP-képviselő a romániai forradalom 20. évfordulójára rendezett brüsszeli konferencia előtt tartott sajtótájékoztatóján. Meglátása szerint „növekszik az érdeklődés a kisebbségi kérdés iránt, megnyílik az út a kollektív jogok felőli megközelítés előtt, és... a posztkommunista rendszerek fékező hatása gyengül”. A tanácskozás szinte minden felszólalója méltatta Tőkés László személyes szerepét az 1989-es romániai történésekben. Szájer József arról beszélt, hogy Tőkés érdemei a lengyel Lech Walesáéval és a cseh Václav Havelével hasonlíthatók össze. /Havelhez mérték Tőkést. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 18./

2009. november 24.

Inkább lelkiismereti, mint történelmi drámának nevezi legfrissebb színpadi művét Székelyhidi Ágoston. Az ismert író, történész az 1989-es eseményekről Végítélet címmel írt színdarabot, melyet a rendszerváltás huszadik évfordulójára szervezett eseménysorozat keretében mutatnak be Debrecenben és Nagyváradon november 28-án, illetve 29-én. A drámát Nagyváradon Meleg Vilmos rendezésében mutatják be. A szerző szerint az 1956 utáni kommunista rezsim politikai értelmezésén túl az értékrombolás diktatúrájának nevezhető: az emberi, vallási, nemzeti és európai értékeket egyaránt a földdel igyekezett egyenlővé tenni. A 1989-es temesvári eseménysorozat tehát az értékmentés forradalma volt, vélte az író. „Szellemi, politikai, közéleti népmozgalmakról beszélhetünk 1989 kapcsán, ám ezeknek a gyökere legalább egy évvel korábbra nyúlik vissza” – fejtette ki. 1988 volt ugyanis a kommunista diktatúra falurombolási tervének éve. Ez a szisztematikus falupusztítás az egész kommunista birodalomban egyedülálló volt. Emiatt szerveztek Budapesten 1988. június 27-én Erdély-tüntetést, amely Székelyhidi meglátása szerint ‘56 óta a legnagyobb ilyen jellegű megmozdulás volt a magyar fővárosban – a nemzeti értékrend szerint ugyanis Magyarország Erdéllyel szerves egészet, „értékteret” alkot. Szeptember 6-án Tőkés László akkori temesvári lelkész aláírta az Aradi Nyilatkozat néven ismert dokumentumot, amelyben felszólította a református gyülekezeteket: akadályozzák meg a falurombolást, amellyel Ceausescu „a múltat semmisíti meg”. Akkoriban Tőkés már a nemzetbiztonság által elszigetelten élt. Különleges volt ez, mert mind Lech Walesának, mind Václav Havelnek politikai erő állt a háta mögött, Tőkésnek azonban az égvilágon semmi, csak az értékmentés szándéka és szerepvállalása, fejtegette Székelyhidi. Amikor 1989. december 15-én Tőkést elhurcolták, már románok és magyarok, vallásosak és nem vallásosak egyaránt melléálltak. Egy hét múlva, december 21-én a Ceausescu házaspárnak már menekülnie kellett. A Végítélet december 16-án játszódik, és cselekménye egy temesvári kocsmáros, besúgó és kettős ügynök története körül forog. /Nagy Orsolya: Színdarabot írt a ‘89-es rendszerváltásról Székelyhidi Ágoston. = Krónika (Kolozsvár), nov. 24./

2010. május 20.

Húsz éves késéssel elfogadták a lusztrációs törvényt
Húsz évvel a rendszerváltást követően, négy évvel a jogszabály szenátusi elfogadása után szerdán nagy többséggel – 203 igen, 40 nem szavazat és 12 tartózkodás mellett – megszavazta a képviselőház is az átvilágítási törvényt, amelynek fő célja az, hogy megtisztítsa a politikai és a közéletet a kommunista rendszer működtetőitől és kiszolgálóitól.
A jogszabály értelmében öt évre kizárhatók a közhivatalok gyakorlásából mindazok, akik 1945 március 6. és 1989 december 22. között részesei voltak a kommunista rezsim hatalmi struktúráinak és elnyomó gépezetének.
A jogszabály felsorolja, mely tisztségek betöltői tartoznak ebbe a kategóriába. Így a törvény hatálya alá esnek mindazok, akik vezetői tisztséget töltöttek be a Román Munkáspártban, a Román Kommunista Pártban (RKP), a Munkásifjak Szövetségében és a Kommunista Ifjúsági Szövetségben (KISZ), illetve azok, akik ezen szervezetek fizetett aktivistái voltak akár országos, akár regionális szinten. Szintén vonatkozik az egykori államtanácsi, minisztertanácsi tagokra, valamint a volt államtitkárokra és néptanácsi vezetőkre is, de nem feledkezik meg a kommunista diákszervezeti elnökökről és alelnökökről sem. A pártakadémia egykori vezetői sem tölthetnek be köztisztséget a jogszabály értelmében, mint ahogy azon személyek sem, akik bizonyíthatóan tagjai voltak a Szekuritáténak, vagy együttműködtek a kommunista titkosrendőrséggel. A legfelsőbb bíróság, a milícia egykori vezetőire, valamint Románia külképviseleteinek korábbi irányítóira is vonatkozik a törvény.
A jogszabály második cikkelye értelmében az érintett személyek öt évig nem tölthetnek be sem államfői, sem képviselői, sem kormány-, sem polgármesteri vagy alpolgármesteri, sem önkormányzati képviselői, sem bíró vagy ügyészi, sem egyéb állami tisztséget.
Mindazok, akik valamilyen, a jogszabályban felsorolt tisztséget szeretnének betölteni, be kell nyújtaniuk egy nyilatkozatot is, amelyben saját felelősségre ki kell jelenteniük, hogy nem esnek a lusztrációs törvény hatálya alá. A jelentkezőkről a Szekuritáté Archívumát Tanulmányozó Országos Tanács (CNSAS) 90 napon belül igazolást állít ki. Ezt a Központi Választási Hatóság illetékese veti össze a jelölt nyilatkozatával, és amennyiben a kettő között eltérést talál, feljelentést kell tennie az illetékes igazságszolgáltatási szerveknél.
A jogszabály a jelenleg a benne megjelölt tisztségeket betöltő személyekre is vonatkozik, nekik a hatályba lépést követő harminc napon belül kell nyilatkozatot tenniük arról, betöltöttek-e valamilyen, a törvény által kizáró jellegűnek minősített tisztséget a kommunista rendszerben. A képviselőház – amely döntéshozó kamaraként tárgyalta a törvényt – ugyanakkor szelídített az eredeti változaton, a szenátusban elfogadott verzió szerint ugyanis az érintetteket tíz évre tiltották volna el a közügyektől.
A lusztrációs törvényt az 1990 elején elfogadott Temesvári kiáltvány alapján terjesztették be, a kiáltvány nyolcadik pontja ugyanis kimondja, hogy a kommunista hatalomban és elnyomó szerveiben szerepet vállaló személyek tíz évig ne tölthessenek be köztisztségeket. A jogszabály elfogadását Constantin Ticu Dumitrescu és George Şerban kezdeményezte a parlamentben 1994-ben, majd 1997-ben. A Nemzeti Liberális Párt javaslatára a szenátus 2006-ban elfogadta a jogszabályt, amely aztán négy évre elakadt a képviselőházban.
A jogszabálynak bírálói is akadtak. Adrian Solomon szociáldemokrata képviselő szerint a törvényt úgy alakították át, hogy az ne érintse Traian Băsescu államfőt. Álláspontja szerint azért fektették négy évig a szenátusban, hogy megóvják az elnököt, ráadásul egy képviselőházi módosítás értelmében a választott tisztségben lévő személyeket csak mandátumuk lejárta után lehet felelősségre vonni. A jogszabály beterjesztője, Eugen Nicolăescu liberális szenátor szerint az még ebben a formában is fontos, és nem tekinthető elkésettnek, mivel egy elvet képvisel. Emlékeztetett: 1991-ben Csehszlovákia, majd később Magyarország és Lengyelország is keresztülment ezen a folyamaton, és felidézte Václav Havel korábbi cseh elnök szavait, aki szerint évtizedekre van szükség, hogy az emberek elméjéből eltűnjön a kommunizmus.
Balogh Levente
Krónika (Kolozsvár)

2011. január 13.

Tőkés László közleménye a magyarországi médiatörvény tárgyában
A nemzetidegen posztkommunista, balliberális erők, az új magyar médiatörvény ürügyén rárontottak saját országukra és nemzetükre.
2005. júliusában, a tusnádfürdői Nyári Szabadegyetem és Diáktábort záró, Magyarország jövőjéről szóló, messzehangzó beszédében Orbán Viktor – egyebek mellett – ezeket mondotta: „számos példáját láttuk a XX. században, amikor a magyar baloldal rárontott saját nemzetére, és tulajdonképpen nem volt az másként 2004. december 5-én sem…”
A Nemzet régi-új miniszterelnökéből akkor – jelek szerint – „a próféta beszélt”. Ugyanis most, amikor az új nemzeti kormány végre teljes erővel újból hozzáláthatott a trianoni-kommunista múlt romjainak az eltakarításához és ama fájdalmas emlékű, decemberi népszavazás jóvátételéhez – a nemzetidegen posztkommunista, balliberális erők, az új magyar médiatörvény ürügyén, ismétcsak rárontottak saját országukra és nemzetükre.
A hazai helyzet ismeretes – kár reá szót vesztegetni. A 2010 áprilisi választások tanúsága szerint odahaza teljességgel hitelét vesztett balliberális tábor és lakájmédiája – jobb híján – most az országhatárokon kívül kísérel meg teret nyerni, látványos módon a törvény ellen hangolva a nemzetközi közvéleményt és össztüzet zúdítva az európai elnökséget alighogy átvett Magyarországra, Orbán Viktor néppárti miniszterelnökre és az általa vezetett nemzeti kormányra.
Az erdélyi magyarság szégyenére az összehangolt támadókampányból az RMDSZ bukaresti pártsajtója és annak tudósítói holdudvara is kiveszi a részét. Az Új Magyar Szó, valamint a Népszabadság és a Népszava tudósítói, továbbá az Országos Audiovizuális Tanács RMDSZ által kijelölt tagja „szakmányban mocskolják” az Orbán-kormányt, maguk is tápot adva az Európai Unió szintjére emelkedett, nemtelen propaganda-hadjáratnak.
Tegnap, 2011. január 11-én Sajtószabadság Magyarországon címen, az Európai Parlament liberális frakciója rendkívüli közmeghallgatást tartott Brüsszelben, Renate Weber romániai EP-képviselő elnökletével. A sürgősséggel összehívott rendezvényhez olyan politikai közszereplők adták a nevüket, mint Guy Verhofstadt, a liberális parlamenti csoport elnöke és Neelie Kroes európai adatvédelmi biztos. Mivel a magyar liberálisok legutóbb kiestek az Európai Parlamentből, helyettük Haraszti Miklós, az EBESZ sajtószabadságáért felelős volt tisztségviselője, valamint Majtényi László volt magyarországi parlamenti adatvédelmi biztos kaptak meghívást a nagy érdeklődés övezte alkalomra.
A másfél órás programot Konrád György író videoüzenete vezette be, akinek „A nagy trükk” című, német nyelvű írását is szétosztották a résztvevők között. A hírneves magyar író nem kevesebbet állított üzenetében, mint azt, hogy a kommunizmus bukása után lábra kapott „demokratúra” esete forog fenn Magyarországon, melyből egyenes út vezet a diktatúrába.
A közmeghallgatáson európai „közös értékeink” védelmében olyan nyílt levelet is köröztettek, melyet „a közép- és kelet-európai kommunista rezsimek elleni küzdelemben részt vevők, illetve az ezt a harcot támogatók” nevében magyar részről – többekkel együtt – Demszky Gábor, Magyar Bálint és Pető Iván, a volt posztkommunista magyar rezsim levitézlett harcosai írtak alá. Erdélyi részről Cs. Gyimesi Éva és Szilágyi Sándor csatlakoztak a kezdeményezőkhöz.
Mértékadó hozzászólásában Schöpflin György EP-képviselő határozottan visszautasította a Magyarország és a Fidesz-kormány diszkreditálására irányuló – újabb – kísérletet, valamint az ún. kettős mérce alkalmazását az Európai Unióban. Ennek vonatkozásában az őszödi hazugságbeszédet és a 2006-béli, budapesti karhatalmi terrort említette meg, melyek esetében az Európai Parlament annakidején nem tartotta szükségesnek a megszólalást. Kiegészítésképpen a Benes-dekrétumok vagy a szlovákiai államnyelvtörvény is sorolható, melyek szintén csak alig közelítették meg az Unió és az EP ingerküszöbét.
A liberális inkvizíciós kirakatrendezvényt követő román néppárti delegációs ülésnek ugyancsak a napirendjén szerepelt a magyar médiatörvény. Theodor Stolojan elnök érdeklődésére Tőkés László alelnök keresetlen egyszerűséggel mutatott rá a mesterségesen gerjesztett médiabotrány valódi hátterére. Könnyű belátni – mondotta –, hogy itt nem egyébről, mint a médiabeli monopóliumát elveszítő balliberális hatalmi elit elkeseredett ellentámadásáról van szó a kétharmados Orbán-kormányzat ellenében, mely törvényes úton kíván rendet teremteni és egészséges egyensúlyt kialakítani a közszolgálati médiumok területén.
Azok, akik „diktatúrától” féltik a magyar közvéleményt, valójában a posztkommunista médiadiktatúra egyeduralmát védelmezik – jelentette ki Tőkés László, és azt javasolta, hogy a román néppárti küldöttség az Európai Bizottság mértékadó szakvéleményétől tegye függővé saját álláspontjának a kialakítását.
A magyarországi médiatörvény egyre nagyobb hullámokat vető, parttalan vitájából világosan kitűnik, hogy a háttérben meghúzódó, lesújtó vereségükbe beletörődni mindmáig képtelen balliberális erők nemzetközi segédlettel próbálják lejáratni és megingatni a rendszerváltoztató Orbán-kormányt. Amint a Magyar Néppárti Képviselőcsoport – igen találóan – megállapítja, a politikai indíttatásból fakadó gyűlöletkampány ezáltal nem csupán a magyar soros elnökség munkáját próbálja ellehetetleníteni, hanem valójában „a megszületése óta a legnagyobb kihívással szembesülő Európai Uniónak is mérhetetlen károkat okoz”.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elkötelezett támogatásáról biztosítja a magyar kormányt, és határozottan kiáll Orbán Viktor miniszterelnök mellett, aki Lech Walesa és Václav Havel kortársaként a szovjet-orosz kommunizmus megdöntésében szerzett elévülhetetlen érdemeket. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2011. december 27.

Búcsú a demokráciától
A szeretet ünnepét megelőző hét szomorú krónikájához kétféle temetés tartozott: Prágában utolsó útjára kísérték a demokrácia egyik kimagasló harcosát, keletebbre két országban tovább folyt a demokrácia szellemének eltemetése, a parlamentarizmus megcsúfolása.
Václav Havel – antikommunizmusán túlmenően – a legfőbb államhatalom birtokosaként is kérlelhetetlen demokrata, az emberi jogok és a pluralizmus őszinte szószólója maradt. Nagyszerű ember volt – ahogyan kisszerű ember az, aki ellenzékiként demokrata, a hatalmat megszerezve azonban egyeduralomra törekszik. Ne feledjük: Václav Havel ez év januárjában aláírta azt a nyilatkozatot, amely a magyarországi demokrácia és jogállamiság felszámolásának már kezdeteire felhívta Európa és a világ figyelmét.
Az a mód, ahogyan Budapesten a „kétharmados forradalom” óta törvénykeznek, tetézve az ünnepek előtti országgyűlési „hajrával”, amikor sorsdöntő törvények tömegéről szavaztak futószalagon a fáradt képviselők – több, mint felelőtlenség! Az gazdag múltú alkotmányos gondolkodás országában most jogi világtekintélyeket és felelős uniós politikusokat kétségbeesésbe kergető alaptörvény és elképesztő szabályozások születnek. Oda a köztársaság is. Az Unióval (többek között személyesen az Európai Bizottság elnökével) való szembemenés a legsúlyosabb következményekkel járhat. Teljes a káosz. A legújabb horror-forgatókönyv szerint Orbán Viktor tudatosan vezeti az országot az államcsőd nyomában kihirdethető szükségállapot felé. Rémálom...
Romániában nem kell „szabadságharcot”, még csak választási legitimitást sem kitalálni a demokrácia megalázására. Elintézik balkáni találékonysággal, „tisztára alkotmányosan”, ahogy Caragiale mondaná. A kormány sűrű felelősségvállalásai és a játékszabályok állandó megváltoztatása már ellehetetlenítette a demokrácia intézményeinek működését, a legutóbbi hatalmi visszaélések pedig – a Legfelsőbb Bíróság bíráinak kinevezésére, illetőleg a választások összevonására vonatkozó törvények – végül is ugyanaz a fityisz, amit az ország vezetői a népüknek és Európának felmutatnak. (Hátha ebben a két esetben legalább az Alkotmánybíróság megvédi a demokráciát, ahogyan Magyarországon is fellépett egyes törvények, például a médiatörvény esetében!) Bús megértésünk kíséri az RMDSZ-t, hogy ilyen körülmények között és „ezekkel” kell egyeztetnie és megegyeznie. De meddig lehet elmenni – időben és engedményekben? Lehet, példának okáért, megállapodásokat kötni olyan törvények tárgyában, amelyek európai normákat sértenek? Meddig szidhatja még a román elnök az elvszerűségre törekvően politizáló szövetségünket? Két kalandor pókerjátékos – tulajdonképpen hatalommániás, a hübrisz átkától sújtott féktelen politikus – „ötletei” és akaratossága fogja meghatározni magyar nemzeti közösségünk útját is? Băsescu és Orbán, kiegészítve Tőkéssel: védhetetlenül lesújt ránk ez a BOT?
Nem kellene mindnyájunknak jobban vigyázni a demokráciára, felismerve, hogy a legnagyobb kincs, amit elveszíthetünk?
Ágoston Hugó
Új Magyar Szó (Bukarest)

2012. január 31.

Rágalmazási pert nyert Tőkés László
Jogerős ítélettel pert nyert Tőkés László a Nagyváradon megjelenő Ghimpele de Bihor című hetilap egyik munkatársa és kiadója ellen. Az Európai Parlament leköszönt alelnöke azért fordult a bírósághoz, mert Florin Budea újságíró egyik cikkében azt állította róla, hogy 1989 előtt a Szekuritáté alkalmazottja volt.
Tőkés Lászlót az háborította fel a leginkább, hogy a szerző még azt sem vette figyelembe, hogy a Szekuritáté Irattárát Vizsgáló Országos Tanács (CNSAS) már jó tíz éve megállapította, hogy nem működött együtt a volt politikai titkosrendőrséggel. A szekusmúlttal vádolt Dan Voiculescu médiamágnás által kiadott lap egy névtelenségbe burkolózó volt szekus ezredes nyilatkozatára alapozta cikkét. A szerző szerint a névtelen nyilatkozó azt állította, Tőkés Lászlót nemcsak a román, de a magyarországi titkosszolgálat is beszervezte, sőt a politikus a mai napig nekik dolgozik.
A Tőkés, angajatul Securităţii (Tőkés, a Szekuritáté alkalmazottja) című cimoldalas cikk megjelenése után a volt püspök 70 ezer lejes erkölcsi kártérítést követelt az újságírótól és a lapot kiadó Intact Media cégcsoporttól, amit alapfokon a nagyváradi bíróság elutasított. A 2010. január 14-én napvilágot látott írás szerzője azzal érvelt a bíróság előtt, hogy ő csak feltételes módban állította alanyáról, hogy a Szekuritáté alkalmazottja lett volna. „Érthetetlen módon a váradi bíróság elfogadta ezt az érvet, de a Bihar megyei törvényszék már nem. Csak annyit mondtam, hogy második osztályban tanítják, hogy a mondat végén milyen írásjellel kell megkülönböztetni a kérdést az állítástól” – számolt be a másodfokú tárgyalás egyik fontos részletéről Tőkés László védőügyvédje, Kincses Előd.
A későbbiekben Florin Budea azzal próbálta hárítani a vádat, hogy ő lényegében egy anekdotikus beszámolót írt Tőkés papi pályafutásáról. Az alperes azzal magyarázta az írásban megjelenő, Tőkés és Adolf Hitler közötti hasonlatot, hogy ezzel mindkettőjük gyors felívelését szerette volna érzékeltetni. „Azt kérdeztem, hogy ha már ennyire jóhiszemű volt, miért nem Václav Havellel, a nemrég elhunyt ellenzéki cseh íróval vont párhuzamot, aki kikerülve a börtönből Csehszlovákia utolsó és Csehország első elnöke lett? Vagy esetleg miért nem Băsescuval hasonlította össze Tőkést, aki tengerészkapitányból, megőrizve szokásait, államfő lett?” – érvelt Kincses Előd.
A román sajtó és a Media Sind újságírói szakszervezet azonban nem a rágalmazó Budea, hanem Tőkés László ellen foglal állást, akit az alperes zaklatásával vádol. Cristi Godinac országos szakszervezeti elnök szerint a cikk szerzője jóhiszeműen járt el, hisz megpróbálta megszólaltatni az ügyben Tőkés Lászlót is, aki azonban megtagadta az interjúadást.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

2012. március 15.

Tőkés László ünnepi beszéde
Nagyvárad
Kegyelem néktek és békesség Istentől!
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Itt állunk Szacsvay Imre országgyűlési jegyző emlékművénél. Sok szeretettel köszöntöm én is Csóti György országgyűlési képviselővel egyetemben az összes, Magyarországról hozzánk érkezett vendégünket, hiszen az Országház, az Országgyűlés, a nemzet akaratának a jelképe és megtestesülése.
Hölgyeim és Uraim! Kedves Testvéreim!
Többen is cikkeztek arról a napokban, hogy mennyire fontos együtt ünnepelni. Igény van reá, szükségét érezzük, nemzeti méltóságunknak ez felelne meg a legjobban. Azonban a Krónika tegnapi tájékoztatását olvasva, megdöbbenéssel olvastam azt, hogy a hivatalos érdekképviselet részéről hivatalos döntés született, hogy nem ünnepelnek együtt senkivel. Jó példa erre a tilalomra Marosvásárhely vagy Szatmárnémeti, Zilah, Nagyszalonta vagy éppen Nagyvárad. Ez a gőgös felül- és különállás, nevezzük nevén a dolgokat, tilalmas időket, korokat és rezsimeket idéz fel, juttat eszünkbe. A Habsburgok, a kádári vagy a Ceauşescu-korabeli rezsim idején teljes tilalom sújtotta március 15-e megünneplését, az anyaországban korlátozásokat vezettek be legalábbis. A hivatalos ünnepek liturgiája szerint a „süket hivatal” hordta koszorúit az emlékművekhez. Hát nem kérünk a hivatalos ünnepek korlátozásaiból, kirekesztő magatartásából vagy tilalmaiból. Megérett az idő az ünneplés szabadságának a megélésére, korláttalanul és szabadon. Ezért örömmel gondolunk Kolozsvárra, ahol ezt meg tudják tenni, vagy Székelyföldre, ahol az önkormányzatok vették kezükbe a szervezést, és eltörpülnek a különállások. De Magyarországra is jóérzéssel gondolunk, éppen az előbb hallhattuk Orbán Viktor miniszterelnök levelét, hiszen ott sem ünnepel együtt Gyurcsány és Orbán. Hogyan is ünnepelhetnének együtt a forradalmárok és az ellenforradalmárok? A szabadságharcosok és a régi rendszer hívei? Václav Havelt idézem, és ezt tartom szem előtt ebben a tekintetben. A nemrégen elhunyt nagy cseh szabadságharcos a Charta 77 egyik aláírója és kezdeményezője ezt mondotta volt: „Minden posztkommunista országnak két forradalomra van szüksége: először a kommunizmus, majd a posztkommunizmus ellen”. Most ebben a fázisban vagyunk: 2010 áprilisában újból sikerült egy forradalmat megvívni Václav Havel szavai értelmében, a magyarországi posztkommunizmus ellen, de sajnos Szlovákiába visszatértek a posztkommunisták, és ideát is nagyon kétes az idei választások kimenetele ebben a tekintetben.
Talpra magyar – hangzott el 1848. március 15-én, olthatatlan szabadságszeretetről tévén tanúságot, a „márciusi ifjak” a „pesti srácokat” idézik lelkünkben. A magyar ifjúság minden magyar forradalomban kiállt a barikádra és a szabadság mellett. Ezért örvendünk mi minden fiatalnak, iskolásoknak, egyetemi hallgatóknak, érdeklődőknek, mert az ifjúság és a szabadság szelleme genetikailag természet szerint rokon, és ezért nem értjük azokat a fiatalokat, akik járomba hajtják a fejüket. Szabadságszerető nép vagyunk, sem idegen uralom előtt, sem a belső elnyomás alatt nem tört meg a derekunk. Mint ahogy Petőfi Sándor is megállta helyét a harc mezején, ahol elbukott, és ott találjuk a korabeli ellenzék soraiban, és ne felejtsük: a Nemzeti Radikálisok Pártjába tartozott. Sokan szavalják Petőfit, de közben egészen más irányba haladnak: jobbra jeleznek és balra hajtanak.
Vasvári Pállal, Táncsics Mihállyal, a nap hősével együtt ők nemzeti radikálisok voltak, a Konzervatív Párttal, a korabeli visszahúzó erőkkel ellentétben, és olyan társaságban találjuk őket – például az ellenzéki párt alakuló ülésén 1847-ben –, ahol Kossuth Lajos tartotta a programbeszédet, Petőfi Sándor szavalta el A nép nevében című versét, és ennek az ellenzéki pártnak az első elnöke Batthyány Lajos, a vértanú magyar miniszterelnök volt.
Kedves Testvéreim!
Intő és élő példa a mai pártviszonyok között is, hogy a közös célok, a nemzet érdeke fölülmúlt mindent, ezért valóban jó volna egymásra találni. Ők a végén már nem pártoskodtak, már pártok sem voltak a Magyar Országgyűlésben, hanem mindannyian a szabadságharc ügye mellett sorakoztak fel. És milyen furcsa fintora a sorsnak, hogy ebben az Országgyűlésben nem lehetett jelen Petőfi Sándor, akit nemhogy megválasztottak volna a szabadszállási választókörzetben, de még a jelöltlistáról is lecsalták a nevét. Anélkül, hogy mélyebben elemeznénk ezeket a körülményeket – nyilván, leegyszerűsítve adtam elő –, mégis azt kell mondanom, hogy ma is érvényes ez az üzenet: Talpra, magyar!
Ébredj, román! – tenném hozzá, mert egészen nyilvánvaló az összefüggés az Andrei Mureşanu költeménye és a Petőfi Sándor Nemzeti dala között. Ébredj, román!, és ezzel azt is akarom jelezni, hogy a szabadságot nem lehet kisajátítani. Deşteaptă-te române! A szabadság minden ember Istentől adott, elidegeníthetetlen joga, mondom Európa közösségében. Életről és halálról szól mind a két vers, szabadságról és szolgaságról. „Viaţă-n libertate ori moarte! strigă toţi” – „Életet szabadságban, vagy halált! kiáltják mindnyájan”, olvassuk a Mureşanu-versben. Ugyanúgy „szabadság és szolgaság” – „libertate, sclavie”, „becsület és szégyen” – „onoare şi ruşine” ellentétpárok vonulnak végig mindkét versen; „rabok voltunk mostanáig” – „robi am fost, sărmani străbunii”... És idézhetném tovább mind a Talpra magyart, mind a román fordítását. De most megelégszem azzal, hogy egy kifejezésre hívjam fel a figyelmet: „most, vagy soha!” – „acum ori niciodată!”. Szó szerint, mind a két versben ugyanaz a kifejezés fordul elő. Igen, itt, Románia területén, Nagyváradon, ahol hála Istennek, nem vették el tőlünk az állampolgárságot, miként Szlovákia területén, Felvidéken, meg kell erősítenünk őseink fogadását. Egyébként Mureşanu is azt írja, hogy: „jurăm că vom da mâna să fim pururea fraţi” – „esküszünk, hogy kezet adunk egymásnak, és örökké testvérek leszünk”. Igen, „a magyarok istenére esküszünk. Esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk” – „pe maghiarul Dumnezeu noi ne jurăm, ne jurăm că robi de acum să nu mai stăm” – idéztem románul is a verset.
Testvéreim, ez Románia himnusza. Soha nem felejtem el, 1989. december 16-án, Temesváron, a parókiám ablaka előtt erre az énekre, dalra gyújtottak rá a románok. Akkor még nem volt himnusz, akkor még a Trei culori volt, ez az eltorzított Porumbescu-vers, és elgondoltam, hogy egy magyar református templom előtt íme, a románok szabadságszeretetükről tesznek tanúbizonyságot, együtt az ott lévő magyarokkal. Azután lett aztán '90-ben román himnusz, és nem is tudjátok: '91-ben a Moldovai Köztársaságnak is himnuszává avatták, majd '93-ban lecserélték, mert megijedtek a román egységtől. Igen, ez a vers a nemzeti egységet fejezte ki a románoknál. A Nemzeti dal nálunk is, közöttünk is hadd fejezze ki a nemzeti egységet határok felett, a könnyített honosítás szellemében, hiszen mi, európai polgárokként mindannyian magyar állampolgárok, magyar polgárok vagyunk.
Kedves Testvéreim! Hadd fejezzem be a Talpra, magyar motívumával: egyesek azt akarják, Marosvásárhelyen is, hogy Térdre, magyar! Természetesen térdre hullunk a fenséges Isten előtt, kérvén Őt, hogy teljesítse szabadságvágyunkat és teljesíthessük az ő segedelmével céljainkat. De talpraállunk nemzeti szabadságunk, jogaink védelmében, érdekében, ezt fejezi ki a mai együttlétünk is. Hozzátenném még a bibliai motívumot: „Kelj fel, és járj!” – mondotta az Ékes-kapuban Péter apostol a sánta embernek, aki ott ült mindennap, hajnaltól alkonyatig, és koldulásból kereste meg a kenyerét. Minket koldussá tettek ebben az országban. Huszonkét év után így kellene kinézni? Huszonkét év után, miközben az unió jelvényeit hordjuk, így kellene festeniük posztkommunista társadalmainknak, ahol a korrupció, a szabadrablás útján fosztogattak tovább azok, akiknek a kezébe került a hatalom.
Érvényes program ma is: koldusságunkból gyógyuljunk ki, és koldusból váljunk szabaddá! Akik képesek munkából megélni, megkeresni a kenyerüket, és ez magyarságunkra, kisebbségünk értelmében is érvényes. Elég volt abból, hogy a többség koldusai legyünk, egy elhibázott poszt-trianoni és posztkommunista rendszerben. Koldusból, szolgából váljunk szabadokká! Ehhez kérjük az Isten segedelmét, áldását.
Tőkés László
EP-képviselő,
az EMNT elnöke

2012. augusztus 18.

Duray: Egy lehetséges nemzetpolitikai program alapelvei
A kommunista hatalmi rendszer bukásával kapcsolatos történelmi események időrendi táblázatában már most, huszonegy-két év után is, de a későbbi jövőben még inkább leegyszerűsítő megállapítások fognak megjelenni.
Röviden annyi, hogy 1989 novemberében–decemberében megbukott a kommunista hatalmi rendszer. Lengyelországban a Solidarność emberei vették át az ország ügyeinek irányítását, Magyarországon október 23-án kikiáltották a köztársaságot, az NDK-ban, novemberben lebontották a diktatúra 1962 óta fennálló jelképét, a berlini falat és elküldték a csudába Honeckert, Csehszlovákiában december elején leváltották Miloš Jakeš-t és Gustáv Husák-ot, a hónap vége felé Romániában csemegeként kivégezték a Ceauşescu házaspárt stb. és a bukott politikai rendszer helyét a demokrácia váltotta fel.
Az eseményeket összefoglaló végső megállapítás a múlthoz képest annyiban igaz, hogy az egypártrendszert többpárti rendszer váltotta fel, ami viszonylagosan száz százalékkal demokratikusabb, mint az egypárti diktatúra. A megállapításnak a demokráciával kapcsolatos része a jövő viszonylatában azonban vitatható. Többek között azért is, mert a demokrácia nem csupán intézményeknek, hanem elveknek és ezzel összefüggően a gondolkodás rendszere. A többpártrendszer is lehet olyan diktatúra – a többség diktatúrája –, amelyben négyévenként egy napig létezik demokrácia, amikor megválasztják a következő négy év diktátorait. Viszont a rendszerváltoztató fordulatot egyértelműen demokratikusnak nevezni azért is vitatható, mert a kommunizmus bukását egy olyan kelet-nyugati paktum tette lehetővé, amelynek értelmében ennek a több mint negyven évig tartó, a nácizmussal mérhető Kelet-európai hatalmi-politikai rendszernek a bűneit senki sem fogja firtatni és elkövetőit senki sem fogja felelősségre vonni. Ahol azonban ilyen háttéralku létezik, ott nem egy demokratikus váltásról kell beszélnünk, hanem hatalomváltásról – azaz megszűnt az 1945 februárjában, Jaltában létrehozott kétpólusú világrendszer, aminek a Nyugat volt az egyetlen nyertese és helyébe többpárti rendszer lépett, aminek a nyertesei csak a korábbi nyertesek lehetnek. Ezért azoknak is értelemszerűen igazuk van, akik rendszerváltásról és nem változásról, változtatásról beszélnek, noha ez utóbbi lenne a helyes szóhasználat – ha ez történt volna. Összeurópai viszonylatban is helytálló a demokráciával szembeni kétely, hiszen az egész 20. századi európai stabilitás a hatalmak és a pénzügyi intézetek közötti paktumokon nyugszik – 1920-tól 1990-ig – nem az igazságosságon, a piacgazdaságon és a demokrácián, sőt még az erőviszonyokon sem. A paktum megszületése utáni erőviszonyokat ugyanis maga a paktum hozta létre. A történelmi 1989. évi novemberi hónapot lehet, hogy sokan, főleg a balliberálisok 17-éhez, Prágához és Václav Havel személyéhez fogják kötni, akit azon év decemberében – nem érdemtelenül – többször is az egek felé emelt a politika forgószele. Lehet, hogy ez az időmeghatározás módosulni fog és a berlini fal döntögetésének kezdete, 1989. november 9. lesz a meghatározó nap – ez ugyanis népi kezdeményezés volt, nem köthető semmilyen ideológiai- és párt-irányzathoz. De az sem volna a valóságtól elrugaszkodott vélemény, ha egy korábbi időpontot nyilvánítanánk történelmivé. Például az első páneurópai pikniket, ami 1989. augusztus 19.-én került megrendezésre, amikor a magyarországi Sopronkőhida és az ausztriai Szent Margit-bánya között az akkori MDF szervezésében a nép elsöpörte a kommunista hatalom által létrehozott „vasfüggönyt” és ezzel kivívta a szovjet-hű porosz kommunisták által elnyomott brandenburgi németek tömegei számára a szabadságot, mert akadálytalanul átjuthattak a „nyugaton” élő övéikhez. De az események időszerinti folyásában – akár tetszik, akár nem – az 1956. október 23. és november 4. közötti magyarországi történések a döntőek. Addig a kevésbé beavatottak Nyugat-Európában, a baloldali értelmiség kelekótya gőzében támolyogva, vagy Olaszországban és Franciaországban akár népi rétegként is még ábrándozhattak a kommunizmus emberi arculatáról, de attól kezdve aligha akadt tisztességes, értelmes, akár baloldali beállítottságú ember, aki azt ne gyilkos hatalmi diktatúraként fogta volna fel. Ha akadt, semmiben sem különbözött a nácikat korábban tudatlanul támogató megtévesztett csürhétől. A kommunista hatalmi rendszer megdöntéséért kijáró babérokat mégis az 1989. év második félévében tevékenykedő renyhe utókor aratja le – noha néhány kivételtől eltekintve őket korrumpálta leginkább a kommunista rendszer, még, ha a megbuktatásához tettlegesen is hozzájárultak. Viszont ha nem következett volna be az 1989/1990. év fordulóján a hatalmi és szerkezet váltás, semmi reményünk nem nyílt volna, hogy szellemi, lelki és fizikai erőnket egy új, egy megváltozott világ értelmes kialakítására használjuk. Az akkori változásnak ugyanis ez az igazi hozama. *** A történelmi fordulópontok időpontjának a megállapítása mindig doktrína, azaz élettől elrugaszkodott megállapítás. Ahogy Amerika, azaz a mai Nyugat India 1492-ben történt felfedezését tekintik az újkor kezdetének, vagy mint ahogy 1917. november 7-e (a pravoszláv naptár szerint október 25.-e) az Auróra hajóágyúiból leadott néhány lövés lett volna a világ történelemtudománya által ugyan soha el nem ismert, csak Közép Kelet-európai és a Szovjetunió béli ideológusok által hirdetett legújabb kor nyitánya. A történelemben semmi sem kezdődik egy pontban és semmi sem kötődik egy eseményhez. Még akkor sem, ha az adott eseményt megélők szempontjából az esemény sorfordítónak tekinthető. Főleg az ő életükben.
Ennek ellenére 1990. június 2-án, Antall Józsefnek az MDF III. Országos Gyűlésén elhangzott kijelentése, miszerint „törvényes értelemben, a magyar közjog alapján minden magyar állampolgárnak, ennek a tízmilliós országnak kormányfőjeként – lélekben, érzésben tizenöt millió magyar miniszterelnöke kívánok lenni”, a 20. századi magyar politikatörténet szemléletváltoztató pillanata volt.
Ezt a kijelentését Antall József senkivel sem egyeztette. Ismereteim szerint több évtizedes meggyőződésként tört ki belőle és nem volt pártpolitikai indíttatása. Ebben a kinyilatkoztatásszerű bejelentésben benne foglaltatott a nemzetben gondolkodó 20. századi magyar értelmiségi hitvallása, nem a pártpolitikusé és nem a miniszterelnöké, még ha frissen elfoglalt miniszterelnöki székkel a háttérben is hangzott el tőle. Ezért ezt a megnyilvánulást így kell kezelni, mert csak így hiteles és így érthető. Ennek a többszörösen bővített veretes antalli mondatnak alapján méltán mondhatjuk, hogy a kommunista hatalmi rendszer megbuktatása a magyarok számára nemzetpolitikai fordulattal kezdődött – még ha abban az időben, egészen 1996-ig, a nemzetpolitika kifejezést általánosan nem is használtuk. Három évvel az „első szabad választások előtt”, 1987 tájékán még nem létezett olyan magyarországi szervezett ellenzéki csoportosulás – egyik oldalon sem –, amelyik ezt az antalli szemléletet vállalta volna, noha Németh Miklós kormánya 1988-tól kimondatlanul is letette a voksát a szétdarabolt nemzet összefogásának az eszméje mellett, amelynek akkor elsősorban Tabajdi Csaba lett a megszemélyesítője (erről Tabajdi—Szokai 1988. február 13-án a Magyar Nemzetben közreadott tanulmánya tanúskodik).
Az innen számítandó és alakuló magyar politikában azonban ez az antalli kijelentés lett a szabvány, amely szerint megkísérelhetjük azt is meghatározni, melyik kormány csupán Magyarország kormánya, melyik érdemesült a magyar-kormány minősítésre, ki a magyar politikus és ki csupán magyarországi politikus, vagy csak romániai (erdélyi) magyar-, szlovákiai (felvidéki) magyar-, „délvidéki”-, „kárpátaljai” magyar politikus. Ez ma, huszonegynéhány év után sem egyszerű feladat. *** A nemzetpolitika csak fogalomként újdonság, politikafajtaként az alapjait a 19. század első harmadában a reformkor politikusai fogalmazták meg. Politikai tudatunkban azonban csak az 1990-es évek elején rögződött, magyarságpolitikaként.
A nemzetpolitika legfontosabb ismérve (kellene, hogy legyen), vagy inkább feltétele, hogy a pártpolitikáktól függetlennek kell lennie. Ez nem azt jelenti, hogy a pártok politikája nem tartalmazhat nemzetpolitikai célokat, de a nemzetpolitika nem ágyazódhat be a pártpolitikai tantételekbe, doktrínákba, főleg nem a párpolitikai érdekcélokba, hiszen azok elsősorban hatalomszerzésre használandók. A nemzetpolitika és a hatalmi politika között áthidalhatatlan szakadék tátong – még ha ezt sok politikus nem is veszi észre, vagy tudatosan áthidalja a kettő közötti elvi különbséget. A pártpolitikákban a nemzetpolitikai vonatkozásokat politikai párbeszédre alkalmas szövegösszefüggésben és tartalmi beágyazódásban kell megfogalmazni célként. A kinyilatkoztatás lehetetlenné teszi a szükséges párbeszédet. Nemzetpolitikát csak a politikai pártok közötti egyeztetéssel, a kompromisszumokra, tehát az együtt haladásra való törekvéssel szabad és kell megfogalmazni. Az erre irányuló szándék nélkül nincs esély a nemzetpolitika megvalósítására. Vagy pedig a kormány által képviselt nemzetpolitika pártpolitikává süllyed. Pártpolitikai cél tehát csak a nemzetpolitikai konszenzus kialakítására való törekvés lehet. Sőt, ez az egyetlen ajánlatos és elvárt pártpolitikai cél a nemzetpolitikában.
A nemzetpolitika minden politika fajtától különbözik. Nem lehet egyenlőségjelet tenni a nemzetpolitika és az állampolitika vagy az ország politika közé. A különböző politikafajtáknak az összemosása ugyan a 18. század óta, elsősorban a felvilágosult abszolutizmus korától folyamatosan létezik, de láthatjuk, hová vezetett a 20. században. A nemzetállam eszméje és az államnemzet kialakítására való törekvés alapozta meg a fasizmust és a nácizmust. Ezt a folyamatot erősítette fel az első világháborút lezáró békeszerződések rendszere. Mondhatnánk: a nyugati demokráciának és az államnemzetnek édes, de elfattyult gyermeke a fasizmus és a nácizmus. A magyar politikában 1920 óta teljességgel nyilvánvaló, hogy a nemzetpolitikának egészen sajátos helyzete van. Ez akkor is így van, ha akkor ez még nem, vagy talán később sem tudatosodott. Az 1918-1920-as államfordulat azonban nem csak arra mutatott rá, hogy a nemzetpolitika és az állampolitika korábbi egybemosása hamis azonosságra épült (és nem csak magyar vonatkozásban) és veszélyes is. Ekkor derült ki, hogy a nemzetpolitika alapvető elemeit a pártpolitikák, a mindenkori kormánypolitika, az állampolitika és az ország politika összessége teremtheti meg. Pontosabban: ezek egyes részeiből kell összeállnia a politikai erők közötti egyeztetés és egyetértés alapján a nemzetpolitikának. Minden kormánypolitika, ami csak a kormányzati erők politikai és eszmei meggyőződése vagy hatalmi technikai érdekei szerint fogalmazza meg a nemzetpolitikát, elhibázott – nem tartalmi okokból – amúgy lehet akár helyes is, hanem azáltal, hogy a kormányváltással törvényszerűen megbukik a kormány és a kormánypárt vagy pártok nemzetpolitikája is. *** A magyar nemzetpolitika sajátos helyzetben van amiatt, hogy a nemzetnek a Magyarországon élő kb. kétharmadán túl a magyar nemzet részei a Magyarországgal határos minden állam területén ugyancsak őshonosként élnek, nem önszántukból kerültek oda. Már csak ezért is alapvető követelmény a magyar nemzetpolitika alakítói irányába, hogy elválasszák egymástól az állampolitikát és a nemzetpolitikát. Magyarország vonatkozásában természetesen mind a kettőt egyenlő arányban kell művelni, de az ország államhatárain kívül élő magyarok irányába csak a nemzetpolitika érvényesíthető, megengedve ebben az esetben, hogy az államhatáron átívelő nemzetpolitika nem vonatkoztatható el az állam külpolitikájától. E sajátosság miatt pl. alapvetően fontos, hogy mind szóhasználatunkban, mind véleményalkotásunkban, mind nemzetpolitikai valamint a külpolitikai meghatározásainkban tudatosítsuk a különbséget a szomszédos állam és a szomszédos nemzet között. Elsősorban amiatt, hogy Magyarország 1920-ban megállapított államhatára zömmel olyan településeket, történelmi régiókat választ el egymástól, ahol magyarok őshonosként élnek, laknak – ezért mintegy nyolcvan százalékban igaz, hogy Magyarország közvetlenül a magyar nemzetrészekkel határos. De azért is, mert Európának ebben a térségében semmiképpen nem lehet egyenlőségjelet tenni a nemzet közössége és az állampolgárok közössége közé. Több millió olyan magyar él a térségben, akik más állam polgárai, de a magyar nemzet részét alkotják. *** Az 1990-es évek második felétől (1996-1997-től) van napirenden a magyar közbeszédben, majd a pártpolitikákban, legutóbb (2004 őszétől) pedig a kormánypolitikákban is az úgynevezett „kettős állampolgárság” kérdése, ami a Magyarország államhatárain kívül élő, magyarországi állampolgársággal nem rendelkező, de felmenőik révén magyarországi állampolgárságú elődökkel rendelkező személyek magyarországi állampolgárságának könnyített megszerzésére vonatkozik. Azzal csak egyet lehet érteni és támogatni kell, hogy minden valós személy, azaz mindenki, akinek felmenői az 1880. január elsején hatályba lépett első állampolgársági törvény értelmében Magyarország állampolgárai voltak, vagy akinek felmenői több nemzedékre visszamenően ezen törvény, valamint módosításai szerint Magyarország állami területén születtek, állampolgárságot nyertek és nem saját elhatározásukból veszítették el magyarországi állampolgárságukat, azt saját kérelmük alapján könnyített eljárásban visszakaphassák. Az állampolgárság ügye azonban csak részben tartozik a nemzetpolitika vonzáskörébe. A nemzeten belüli kapcsolatok ugyanis nem közjogi jellegűek, még ha a közjogi kapcsok rövidebb-hosszabb ideig erősíthetik is a nemzeti összetartozás érzését, főleg a történelmiség viszonylatában. Annál inkább ide tartoznak azok a napi politikához esetleg csak lazán kötődő kapcsolatok, amik a nemzeten belüli politikai összetartozást erősítik – a közös élmények, közös érdekek, közös jövőtervezés stb. Ezeket az érzelmileg aláfestett politikai kapcsokat azonban helytelen lenne besorolni az állampolgárok által alkotott „politikai nemzet” fogalomkörébe, már csak azért is, mert a közjogi háttérrel, az államjogászok által megalkotott „politikai nemzetnek” semmi köze sincs a hagyományosan (kulturálisan, nyelvileg, történelmileg, származásilag) alkotott nemzethez. A „közjogi nemzet” fogalmából ki kell iktatni a nemzetet, a nemzet fogalmát pedig nem szabad összezárni a közjog fogalmával. Ehelyett azonban létezik az állampolgárok közössége, ami a jogok és a kötelességek rendszerén épül fel, de ennek a fogalomnak a nemzeti eredethez vajmi kevés köze van, hiszen 1879-ben az alattvalót minősítették át állampolgárrá és nem a nemzetet. Azt viszont bizton állíthatjuk, hogy a nemzeten belüli érzelmileg aláfestett politikai kapcsolatok ugyanannyira fontosak, mint a kulturális és nyelvi kapcsok. A nemzet ugyanis nyelvileg, kulturálisan, történelmileg és politikailag épül fel. Ha a történelmi és a politikai kapcsolatrendszer szétesik, a nyelv és a kultúra már nem tudja egyben tartani a nemzetet.
*** A magyar nemzetpolitikában természetszerűleg Magyarországnak kulcsszerepe van. Ezzel a helyzettel lehet visszaélni és lehet vele rosszul sáfárkodni. De az sem kizárt, hogy egyszer-egyszer a bölcs ítélőképességünk lép előtérbe.
Tudatosítanunk kell, hogy az elmúlt félezer évben – Mohácstól Trianonig – Magyarország országként és államként elég ritkán nyilvánult meg. A Trianon utáni Magyarország nyakába szakadt azonban a korábbi félezer év sajátos felelőssége a nemzetért. Ez időnként megoldhatatlan feladatok elé állította a maradék Magyarországot és a kormányait. De voltak feladatok, amiket megoldhatott volna, de rosszul oldott meg. A második világháború óta hivatalban lévő magyarországi kormányok nagy része ebből a szempontból gyatra teljesítményt nyújtott. Ez nem csak a Szovjetunió feljebbvalósága miatt történt így és a kommunizmus okán, hanem azért is, mert nem voltak rendszerbe szedve a feladatok, a kötelességek és nem voltak megfelelően osztályozva a politikai célok.
A most, 2012-ben Magyarországnak nevezett államalakulatnak két fontos feladata van: – gondját viselni a felségterületén élő embereknek, és
– gondját viselni a nemzetnek.
A jelenlegi Magyarország területén létező lakossági közösség kollektív érdekeinek a képviselete ugyanúgy nemzetpolitikai feladatként értendő, mint az államhatárokon kívül élő nemzetrészek fennmaradásának támogatása. Ez attól nemzetpolitikai feladat, hogy Magyarország állami és országi állapotának jó karban tartása és állampolgárai közösségének kielégítő módon való kormányzása az egy, és egyetemes magyar nemzet érdeke. Viszont ennek a két alapfeladatnak – ország politikai és nemzetpolitikai feladatnak – legalább két sajátos vetülete van, aminek meg kell jelennie a nemzetpolitikában is.
Az egyik az a tény, hogy Magyarország állami területén nem csak magyarok élnek, igaz nagy részük több mint félezer éve él ezen a területen, tehát az együttélésük a magyarokkal történelmi gyökerű. A közös történelmi múlt miatt ugyan ők is részei a magyar nemzetpolitikának az együttélés vetületében, de mégis egy más nemzeti kultúra és hagyományvilág részét alkotják, amit meg akarnak őrizni. Példaként: ha Magyarország kormánya nemzeti alaptantervet dolgoz ki, akkor az érzékletesség miatt ezt úgy kell megtenni, hogy van egy alaptanterv, aminek van egy magyarországi magyar nemzeti része és a sajátosságok és az oktatási intézmények szerint van – mondjuk – német, szlovák, román, horvát stb. ága. A nemzeti alaptantervvel kapcsolatban az is gond, hogy ez nem vonatkozhat az ország államhatárain kívül élő magyarokra – tehát máris sérül a nemzeti irányultsága, mert az államhatárnál véget ér az alkalmazhatósága, ezért abba az irányba csak segélyprogramokat lehet megfogalmazni. A másik sajátossága, hogy az ország államhatárán kívül, de annak közvetlen közelében élő, valamint a területileg behatárolható és közösségileg meghatározható magyar nemzetrészeket – akiknek lélekszáma mintegy két és félmillió – Magyarországgal egyetlen szomszédállamban sem tekintik közösségi jogalanynak. Ezért nem csupán szám szerint, hanem politikailag is kisebbségi helyzetben élnek, a közéletben csak az egyéni jogérvényesítés alapján vehetnek részt és megalázó alkuk árán juthatnak csak előbbre a közéletben, emiatt az adott államhatalommal szemben kiszolgáltatottak. Ezért Magyarországra – ezeknek a magyar közösségeknek képviselőivel egyeztetve – érdekképviseleti és jogvédelmi feladatok hárulnak.
A nemzetről való gondoskodásnak létezik egy gyakran elfelejtett harmadik sajátossága is, hogy származásilag mintegy kétmillió magyar él szórványban, szerte a világon. Az ő összefogásukat kiemelt nemzetpolitikai feladatnak kell tekinteni.
*** A nemzetpolitika legsúlyosabb tételét az 1920 óta Magyarország államhatárain kívül élő nemzetrészek sorsa alkotja.
Az első világháború lezárását jelentő Versailles-i békerendszernek Magyarországra vonatkozó része ellen tiltakozó magyar revíziós politika 1941-ig sikeresnek bizonyult, de a második világháború harctéri fejleményei hamarább jelentették ennek a csődjét, mintsem véget ért volna a háború. Ettől kezdve, gyakorlatilag a rendszerváltozásig a magyar politika a beilleszkedésen és a túlélésen kívül nem talált ki semmilyen megoldást az elszakított nemzetrészek megsegítésére, helyzetük javítására. Említettük, hogy ezért nem csak a szovjet típusú rendszert terheli a felelősség. Emiatt számított nemzetpolitikai fordulatnak Antall József idézett mondata, mert alapvető gondolkodásváltást jelentett és ez biztató hatással volt az akkori magyarságpolitika képviselőire, művelőire. Az 1990-es évek legelejétől működtek különféle nemzetpolitikai műhelyek, amelyekben magyarországi és az ország államhatárain kívül élő magyar szakpolitikusok, szakemberek működtek együtt a feladatok és a lehetséges célok rendszerezése érdekében. Ezekben a műhelyekben és az általuk szervezett konferenciákon került megfogalmazásra a csoport- vagy közösségi jogok fontossága, az önkormányzatiság illetve az autonómia kérdésköre, a Kárpát-medencei nemzetek társnemzeti kapcsolata és ennek kialakításában az elszakított magyar nemzetrészek szerepe és mindezek végkövetkeztetéseként a szülőföldön maradás és a szülőföldön boldogulás célja. Mindebben gyakorlatilag egyetértett az egész Kárpát-medence magyar politikai képviselete, mint ahogy erről tanúskodik az 1996. július 5-én az első Magyar-magyar csúcstalálkozón elfogadott közös nyilatkozat. Ennek alapján alakult meg 1999 februárjában a Magyar Állandó Értekezlet és ez vezetett az ún. státustörvény megalkotásához valamint a Magyarigazolvány-rendszer kiépítéséhez. A 2001. évi népszámlálások azonban arra hívták fel a figyelmet, hogy hiába tisztáztuk elméletileg a nemzetpolitikai feladatokat, hiába kezdődött el a nemzetpolitika intézményesítése és eszközökkel való ellátása, a korábbi évtizedek mulasztásainak keserű gyümölcse éppen a diktatúrától való megszabadulás után érik be. A Magyarország államhatárán kívül rekedt magyar emberek lelkébe fagyott félelmeket a szabadságérzés nem olvasztotta fel. Ezekre telepítette a szomszéd nemzeteknek immár felszabadult és demokratikusan, azaz nyíltan megnyilvánuló többségi sovinizmusa az új félelmeket. A magyarlakta területeknek az évtizedeken át gazdasági árnyékövezetbe szorított helyzetének súlyos következménye – a nélkülözés – a szabad választási lehetőségek között elviselhetetlenné vált. Az utazás szabadsága nem a turista forgalmat növelte, hanem a szülőföldről menekülők számát, főleg a fiatalokét. A státustörvény megalkotása után ismét bénultság telepedett a magyar közéletre, pedig ekkor kellett volna megvalósítani a szülőföldön megtartó gazdasági programokat és az oktatási valamint közművelődési közösségépítő támogatásokat. Az eltelt egy évtizedben nem a fejlődés volt tapasztalható, hanem a visszaesés – még ha helyenként sikerült is egy-egy részeredményt kiharcolni, a Felvidéken a magyar egyetemet, Erdélyben erdők, legelők, birtokok visszaadását és a román nyelvi kizárólagosság mérséklését, Délvidéken a Magyar Nemzeti Tanácsot. Ezek az apró sikerek azonban a napi életben nem jelentettek változást, ráadásul a kisebbségi helyzetben élő magyarok nemzeti önazonossága is megroppant, mert a teljes magárahagyatottság érzése hatotta át – saját életpályájának viszonylatában kezdett teherré válni a nemzetéhez való tartozás. Úgy érezte, hogy Magyarország is elpártolt, súlyos belpolitikai gondokkal küzd, közben gazdaságilag is meggyengült. Az Európai Unióba való belépéshez fűzött reménye is túlzott volt, sőt a tudatos félrevezetés áldozata lett. A Magyarországról a szomszéd államokba kitelepült működő töke és vállalatok ugyancsak cserbenhagyták az ott élő magyarokat, sőt hozzájárultak – ha nem is tudatosan, de érzéketlenségük folytán – a magyar közösségek további rombolásához. *** A klasszikus kérdés az ilyen összegzés után így hangzik: Mit kellene, mit kell, mit lehet tenni? Nem létezik bölcs válasz, Egy azonban biztos, hogy az 1990-es évek első felében volt egy magyar közösségi eszmélés, ami eredményt hozott, legalább a problémaföltárásban és az eszközök valamint az intézmények meghatározásában. Ez többek között azért volt lehetséges, mert a nemzetpolitikai műhelyek nem tartoztak a pártpolitikák közvetlen befolyása alá. Nem lenne ördögtől való alkalom, ha sikerülne visszatérni az 1996 és 2001/2 közötti nemzetpolitikai sikerkorszakhoz. Ennek azonban van egy alapfeltétele: ismét egyetértésre kell jutnia a Kárpát-medencei magyar nagy szervezeteknek, pártoknak. A jelenlegi politikai megosztottság és párt-klientúrák létezése alkalmatlan helyzetet teremt a hullámvölgyből való kilábalásra. Valamint Magyarország kormányának is legalább olyan megértéssel kellene lennie a nemzetrészek iránt, mint mondjuk 1998-2002 között volt.
Ezért a nemzet egyetemességéhez hasonló politikai egyetemességet és pártpolitika-mentes nemzetpolitikát kívánok a nemzetnek.
Felvidék.ma

2012. augusztus 23.

Totalitárius diktatúrák áldozatainak emléknapja
Augusztus 23-án, az 1939-es Molotov–Ribbentrop paktum aláírásának évfordulóján tartják a totalitárius diktatúrák áldozatainak európai emléknapját.
A második világháború kitörésének küszöbén az egész világon óriási megdöbbenést okozott, hogy 1939 augusztusában megnemtámadási megállapodást kötött egymással a sztálini Szovjetunió és a náci Németország. Tény, hogy a paktum megkötése idejére kudarcot vallottak az együttműködési tárgyalások Moszkva és a nyugati hatalmak között, miközben a szovjet vezetésnek a Távol-Keleten fel kellett vennie a harcot a behatoló japánokkal. Sztálin ebben a helyzetben döntött a kommunista mozgalmat is erkölcsi válságba sodró kiegyezés mellett Hitlerrel, akinek ugyancsak kapóra jött az alkalom: ekkor már Lengyelország, majd utána Nyugat-Európa lerohanása lebegett a szeme előtt.
A szovjet–német megnemtámadási szerződést 1939. augusztus 23-án írta alá Moszkvában Vjacseszlav Molotov szovjet külügyi népbiztos és Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter. A hét cikkből álló, eredetileg tíz évre kötött egyezményben a felek arra kötelezték magukat, hogy tartózkodnak „az egymás ellen irányuló minden erőszakos ténykedéstől, minden támadó cselekménytől és minden támadástól, akár külön, akár más hatalmakkal együtt”. Az egyezmény az aláírással azonnal életbe lépett. A ratifikációs folyamat 1939. szeptember 24-én zárult, amikor – miután a náci Németország szeptember 1-jén megtámadta Lengyelországot – már javában zajlott a második világháború, s a paktum titkos záradékának értelmében folyamatban volt a lengyel területek szovjet megszállása is. Berlin ugyanis a megnemtámadási egyezmény mellett az érdekövezetek rögzítésére is ajánlatot tett Moszkvának, ami aztán a szerződés titkos záradékában helyet is kapott.
A szovjet és a náci diktátor kiegyezése kettejük konfliktusát csak elodázta: azt követően, hogy meghódította Európa nyugati felét, s már nem fenyegette a kétfrontos harc, Hitler felrúgta az 1939. augusztusi 23-i megnemtámadási megállapodást annak titkos záradékával együtt, és 1941. június 22-én elindította hadosztályait a Szovjetunió ellen.
A 2008 júniusában Prágában tartott nemzetközi konferencián Václav Havel volt cseh államfő nyomatékosította: Európa rendkívüli felelősséget visel a nácizmusért és a kommunizmusért, azért a két totalitárius rendszerért, amelyek ezen a földrészen születtek. A tanácskozás résztvevői vetették fel ekkor, hogy augusztus 23-át nyilvánítsák a totalitárius rendszerek áldozatainak emléknapjává. 2008 szeptemberében magyar, észt, brit, német és lett képviselők hasonló értelmű nyilatkozattervezetet terjesztettek az Európai Parlament elé, amely 2009 áprilisában állásfoglalást szavazott meg a totalitárius rendszerekről, s ebben javasolta az emléknap megtartását. 2011. június 10-én Luxembourgban lengyel–magyar–litván kezdeményezésre fogadták el az Európai Unió igazságügyi miniszterei azt a dokumentumot, amely a totalitárius rendszerek által elkövetett bűncselekmények áldozatainak emléknapjául a Molotov–Ribbentrop paktum aláírásának évfordulóját, augusztus 23-át jelölte meg.
Az európai emléknapot tavaly tartották meg az első alkalommal – 2011. augusztus 23-án európai uniós kormányzati szintű konferenciát rendeztek a soros EU-elnök Lengyelország fővárosában, a Varsói Felkelés Múzeumában. A résztvevők közös nyilatkozatot írtak alá arról, hogy felelősséggel viseltetnek az áldozatok iránt, s mindent megtesznek annak érdekében, hogy hasonló cselekmények soha többé ne fordulhassanak elő. Kinyilvánították továbbá, hogy támogatják az Európai Emlékezés és Lelkiismeret Platformjának létrehozását, amelynek keretében több országot átfogó kutatóhálózatot állítanak fel a totalitárius rendszerek kutatására.
Az idei európai emléknap rendezvényeinek helyszíne Budapest. Ma a Terror Háza Múzeumban megemlékezést tartanak az Európai Unió képviselőinek (igazságügy-miniszterek, államtitkárok) részvételével, majd Remigijus Simasius litván igazságügyi miniszter megnyitja a Karas Pro Karo / Háború után háború, Szovjetellenes fegyveres ellenállás Litvániában 1944 és 1953 között című kiállítást. Az emléknap keretében a Parlament épületében konferenciát is rendeznek, és az európai emlékezetintézetek képviselői közös nyilatkozatot írnak alá.
Szabadság (Kolozsvár)

2012. augusztus 23.

1939–1944–2012. augusztus 23.
Diktatúrák áldozataira emlékezünk
Amikor 1939. augusztus 23-án kézjegyükkel hitelesítették a nemzetiszocialista Németország és a kommunista Szovjetunió közötti szerződést, mindkét külügyminiszter tudta, hogy ezzel bevonul a történelembe.
Arra viszont biztosan nem gondoltak, hogy hét évtized múlva miként tekint majd a demokratikus világ a szégyenteljes paktumra és következményeire. Az akkori és a mai világ szemében is egyaránt furcsa a nemzetiszocializmus és a kommunizmus közötti megállapodás, amelyet Molotov–Ribbentrop-.paktumként ismertek meg – bár jó ideig annak rendkívül fontos, csak jóval később napvilágra került titkos záradékai nélkül. A tíz évre kötött szerződésben a felek kötelezték magukat, hogy tartózkodnak „az egymás ellen irányuló minden erőszakos ténykedéstől, minden támadó cselekménytől és minden támadástól, akár külön, akár más hatalmakkal együtt”. Tíz év békét ígért tehát a megállapodás, amiből, mint tudjuk nem lett semmi (1941 nyarán kitört kettejük közt a háború). De még azelőtt, 1939 szeptemberében, Lengyelországnak a második világháború kitörését jelentő náci lerohanása közben – a paktum titkos záradéka értelmében, amely érdekszférákra osztotta fel Európa északkeleti és déli részeit – a Szovjetunió megszállta Lengyelország keleti területeit, mintegy elindítva azt a folyamatot, amely a II. világháború befejezésekor a szovjet érdekszférában, Európa keleti részén a kommunista rendszerek uralomra juttatását jelentette.
2008-ban Václav Havel volt cseh államfő Prágában, az Európa lelkiismerete és a kommunizmus elnevezésű nemzetközi konferencián arról beszélt, hogy földrészünk rendkívüli felelősséget visel a két totalitárius rendszerért, a nácizmusért és a kommunizmusért, hiszen mindkettő innen indult. Bár a kettő között számos az eltérés, nagyon sok a hasonlóság is, hangsúlyozta az egykori „disszidens” Hável, mindenekelőtt az, hogy mindkettő bűnös. Már akkor felmerült az ötlet, hogy augusztus 23-át a totalitárius diktatúrák áldozatainak emléknapjává nyilvánítsák. Még ugyanazon év szeptemberében magyar, észt, brit, német és lett képviselők az Európai Parlament elé terjesztettek egy hasonló javaslatot, amelyet az EP 2009 tavaszán el is fogadott, javasolva az emléknap megtartását.
Az idősebb nemzedék bizonyára tudja, hisz a maga bőrén érezte itt, Romániában is, mit jelent a totalitárius diktatúra, a fiatalabb, szerencsére, nem. A totalitarizmus – a XX. században akár fasiszta, akár nemzetiszocialista, akár kommunista mezt öltött – mélységesen demokrácia- és népellenes. Hasonlít abban, hogy felszámolja a többpártrendszert és ezzel a másfajta vélemény létjogosultságát, magát többnyire undorítóan isteníttető diktátor kezébe juttatja a vezetést, maga alá gyűri a médiát, amely csak egyetlen hangon beszélhet, a nép érdekképviseleti szerveit legfeljebb névleg, minden reális tartalomtól kiürítve tartja meg, és, nem utolsósorban, a titkosrendőrségen keresztül fizikai és lelki terrorral megfélemlít, akár gátlástalanul fizikailag megsemmisít embereket, akiket mellesleg minden áron „újtípusúvá”, a hatalmat feltétlenül kiszolgálóvá akar átalakítani.
Hogy Románia megemlékezik-e ma a totalitárius diktatúrák áldozatairól, nincs adatunk. Az ország számára mindenképpen emlékezetes 1944. augusztus 23., amelyet 1945 után sokféleképpen neveztek. Előbb úgy, mint amelyiken „a dicsőséges szovjet hadsereg felszabadította hazánkat”, utóbb, amikor a szovjetekkel összerúgtuk a port, „fegyveres felkelés”-ként, még később „az antikapitalista és antiimperialista nemzeti felszabadító forradalom” kezdetének. Hogy manapság pontosan mi is? Az egyöntetű, egyhangú megítélés még várat magára – ha egyáltalán lesz ilyen. Neves történészek augusztus 23-i államcsínyként (Antonescu diktátor eltávolításaként) emlegetik, amelynek révén Románia átlépett Németország mellől a nyugati szövetségesek táborába (amiért a világháborút lezáró békeszerződés során megkapta jutalmát).
Augusztus 23. a totalitárius diktatúrák áldozatai európai emléknapjaként másodszer kerül megrendezésre, a főrendezvény ezúttal Budapesten lesz, az Európai Unió képviselőinek részvételével. Nyilván nem véletlenül kezdődik a megemlékezés a Terror Házában. Az első emléknapot tavaly a lengyel fővárosban, a Varsói Felkelés Múzeumában tartották.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

2013. április 20.

Mi nem vagyunk hajlamosak a megalkuvásra – Tőkés László beszéde
Az Erdélyi Magyar Néppárt II. országos küldöttgyűlése
Kolozsvár, 2013. április 20.
Kegyelem néktek és békesség, Istentől!
Magam is részvétemet fejezem ki Füzes Oszkár nagykövet úrnak, akinek felesége bensőséges testvéri érzéseket lopott a kegyetlen politika világába, és Erdély egyfajta nagyasszonyaként buzgólkodott minden jó ügyben, a határok feletti nemzetegyesítés szellemében.
Államtitkár úr, külön is részvétemet fejezem ki Szalai Annamária halála miatt a Fidesz–KDNP-szövetségnek. Kérem, tolmácsolja mindannyiunk részvétét!
Csép Sándorra pedig az általa meghonosított jelmondattal emlékezem: Áldást, népességet! – az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és az Erdélyi Magyar Néppárt stratégiai programjába is szorosan beletartozik, amit ez a jelszó kifejez.
Hölgyeim és Uraim, Tisztelt Küldöttgyűlés, kedves Testvéreim!
Mindenekelőtt röviden kitérnék a legutóbbi napok eseményeire, egyben azt is remélve, hogy mai felsereglésünk alkalmából ezután az érdemi dolgokkal tudjunk foglalkozni, rövid értékelésem tehát egyben a felvetett témakör lezárását is célozza.
Az elmúlt napokban az anyaországi magyar, az erdélyi magyar és a román médiában összehangolt módon támadták az Erdélyi Magyar Néppártot, melynek védnöke vagyok. A logika kísértetiesen hasonlít a pártbejegyzést követő médiahadjáratra: ha még emlékszünk rá, Kelemen Hunor tanácsosa, illetve az RMDSZ bukaresti szervezetének vezetője egy román ügyvéd megbízásából vizsgálta át a pártbejegyzést támogató aláírásokat, ezt követően pedig az Új Magyar Szó főszerkesztője Dan Voiculescu címzetes szekuskollaboráns lapjával, a Jurnalul Nationallal közösen „tényfeltáró” riportsorozatban tett meg mindent a Néppárt ellehetetlenítéséért. Az akkori célzatos támadássorozat következményeit a mai napig szenvedjük. Együttérzésemet és szolidaritásomat fejezem ki a meghurcoltak iránt. Azóta is néppártosokat hurcolnak a rendőrségre, mindezt egy mindez ideig még senki által nem azonosított személy feljelentésére hivatkozva.
Most, a Kelemen Hunor RMDSZ-elnök tulajdonában lévő Transindex újságírója tett közzé „tényfeltáró” riportot magyarul, illetve a székely zászló elleni hecckampány zászlóvivő médiumában, az Adevărul című bukaresti napilapban, románul. Majd ezt követően – minő meglepetés – a fentebb említett szekusbesúgó, Dan „Felix” Voiculescu zsebpártja, a Konzervatív Párt tett feljelentést az Erdélyi Magyar Néppárt ellen az Országos Választási Hatóságnál, a Korrupcióellenes Ügyészségnél és a Román Hírszerző Szolgálatnál.
Ezzel az ügy oda került, ahová való: szekusok zsebpártja támadja Románia egyetlen autonomista és föderalista pártját – Önökkel együtt –, az RMDSZ elnöke tulajdonában lévő lap információi alapján, és ezzel a kör bezárult.
De emlékszünk még arra is, amikor az RMDSZ vezetésével működő pénzügyőrség vizsgálgatta a demokrácia-központjaink működését, a vizsgálat eredményeit pedig egy másik bukaresti központi napilap hasábjain láttuk viszont.
Tanulságképpen megfogalmazhatjuk: kényelmetlen pártot hoztunk létre. Kényelmetlen elsősorban az RMDSZ-nek, mert vetélytársa akadt – és nem is akármilyen, hiszen amíg az Erdélyi Magyar Néppárt majdhogynem megduplázta támogatottságát, közel hetvenezer szavazatot szerezve a föderalizmus és az autonómia ügyének, a magát magyar érdekvédelmi szervezetnek nevező formáció a tavaly az önkormányzati választásokhoz képest az őszi parlamenti választásokra már rengeteg választót elveszített, gyakorlatilag a Kárpátokon túli, vélhetőleg román szavazatokkal csúsztak be éppenhogy, a küszöb fölött a román parlamentbe. Nem véletlenül köttetett a választások előtt a titkos paktum az RMDSZ és a Szociálliberális Unió között. Itt tartunk tehát: román szavazatokkal, hatalmi segédlettel tartják bent a parlamentben a számukra kényelmes magyar pártot és azokat, akik a román kormány magyar hangjaként szoktak működni. A román posztkommunista hatalomnak tehát kényelmetlen az autonomista nemzeti oldal. Azért kényelmetlen, mert minket nem tudnak megvásárolni. Mert mi nem vagyunk hajlamosak a megalkuvásra.
A román hatalom mindenkor talált magának komprádorokat, olyan magyarokat, akiknek fontosabb az önérdek, mint a köz java: a Bukarestben átnevelődött magyarjainkról van szó. Az egészben az a leginkább abszurd, hogy: tolvaj kiált tolvajt! Bizonyítottan korrupt hatalmasságaink a mi adónkból évente mintegy 3,5 milliónyi eurót kapnak – és ezekkel az összegekkel még soha nem számoltak el az adófizető magyar közösségünk előtt. Ennyi az ára annak, hogy Bukarestben elfelejtsék az autonómiát, hogy ne legyenek ott a Szenátusban, ha netalán a Székelyföld autonómiájáról szóló törvénytervezetet tárgyalják, ennyi az ára annak, hogy itthon elmagyarázzák: éppenséggel miért nem időszerű az önrendelkezés ügye.
Valószínűleg az is fáj nekik, hogy korábban a balliberális magyar kormányzat számolatlanul öntötte az adófizetők forintjait az ő alapítványaikba, példának okáért: csak 2008 és 2010 között az Iskola és a Progress Alapítványok összesen 763.428.832 forintot, azaz mintegy 2.567.000 eurót zsebeltek be. (Csak tájékoztatásul jegyzem meg: az Iskola Alapítványnak például az oktatási-nevelési támogatás „menedzseléséhez” több mint 200 millió forintra volt szüksége évente, míg a Romániai Magyar Pedagógusszövetség ugyanezt a munkát, az összeg egyötödéért tudja elvégezni.) Ezt különösképpen a figyelmébe ajánlom Répás Zsuzsanna államtitkár asszonynak, aki ebben az ügyben közvetlenül illetékes.
Mindezeket szükséges volt ennyire részletekbe menően tisztáznunk, hogy világosan lássuk: az Erdélyi Magyar Néppárt és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elleni támadások mögött a román hatalom és az őt kiszolgáló magyar pártelit összjátéka áll. Valószínűleg a magyarországi elvtársak is fel fogják használni ezeket a nemzeti kormány elleni nemtelen harcukban, nem véletlenül borult egymás nyakába Markó Béla volt RMDSZ-elnök és Mesterházy Attila MSZP-elnök. Ennek a jelenségkörnek azonban egy másik dimenziója is van, éspedig az az általánosan jellemző magyarellenesség, mely a maga helyén az antiszemitizmushoz, a cigányellenességhez, vagy nyugati viszonylatban az iszlamofóbiához hasonlítható.
Közismert, hogy a 19. és 20. század fordulóján ‒ okkal vagy egy átfogó nemzetközi politikai manipuláció következményeképpen ‒ egy általánosan felgerjesztett nemzetközi magyarellenes közhangulat kialakításának is döntő szerepe volt Magyarország megbüntetésében, a nemzet szétszaggatásában. Ezeknek az időknek az emlékét idézi fel mindaz, ami éppen mostanság, az utóbbi két-három évben megy végbe nemzetközi téren, az Európai Unióban, és az Egyesült Államok viszonylatában, az Orbán Viktor vezette nemzeti kormány, illetve Magyarország ellenében. Nemrégen elfogadtunk egy határozatot az Európai Parlamentben, a xenofóbia, a rasszizmus, az iszlamofóbia, a homofóbia ellenében lépve fel. Ekkor kezdtem irigyelni a homoszexuálisokat… Tudatom önökkel, hogy módosítónkat nem voltunk képesek keresztülvinni. A határozat elfogadását megelőzően, nem tudtuk bevenni ebbe a határozati szövegbe, hogy az Európai Unió fokozott mértékben lépjen fel a kisebbségellenes irányzatok ellen. Ezért irigyeltük az iszlám követőit, vagy a homoszexuálisokat, mert őket megvédik, de a hagyományos történelmi kisebbségek védelme még csak egy mellékmondat erejéig sem talált helyet egy európai alapdokumentumban.
Találóan mondja Gál Kinga EP-képviselő épp a napokban: milyen érdekes, hogy Reding asszony páratlan szigorúsággal védelmezi a jogállamot és a kisebbségeket Magyarország, a magyar kormány ellenében, de amikor a szlovákiai, felvidéki, romániai magyarokról van szó, panaszainkat, közbenjárásunkat, folyamodványainkat rendre visszautasítja, és ezeket az ügyeket az egyes tagországok illetékességi körébe utalja, vagyis kettős mércét használ.
Ugyanez a közvetett magyarellenesség nyilvánul meg abban a diverzióban, melynek éppen a múlt héten lehettünk tanúi Strasbourgban, illetve Bukarestben. Amint tudjuk, az Új Magyar Szó internetes kiadása, a maszol.ro a Fidesz ellen terjeszt tévhíreket – valószínűleg politikai megrendelésre –, azt állítva, hogy a Fideszt ki akarják tenni az Európai Néppártból, illetve hogy a Fidesz már titkos tárgyalásokat folytat az Európai Konzervatívok Pártjával, hogy átlépjen az ő frakciójukba, illetve pártjukba. Olyannyira elmérgesedett ez a helyzet, hogy Joseph Daul néppárti frakcióvezető külön cáfolatot intézett az Új Magyar Szóhoz. Íme, a sajtómanipuláció milyen méreteket ölt, és hol üti fel a fejét. Feltevődik a kérdés: kik juttatták el a diverziókeltő RMDSZ-es újságírót – mert hiszen az Új Magyar Szó bevallottan RMDSZ-es újság – Dubrovnikba, az Európai Néppárt büróülésének helyszínére? Kiknek a pénzén utazott oda ez az újságíró? Kik adták a transindexes Sipos nevű újságírónak a sípot a szájába? Kérdezem már csak a személyes érintettség jogán is, hiszen a napokban éppen engem gyaláztak az Adevărul és az Antena3 médiák.
Hölgyeim és Uraim, száz szónak is egy a vége: politikai és nacionál-kommunista visszarendeződésnek vagyunk tanúi Romániában. Erre nézve elég, hogyha néhány példát sorolok fel: a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem kálváriája a Bolyai Egyetem megszüntetésének időszakára emlékeztet bennünket. A területrendezési tervek a Ceauşescu-korabeli megyésítés időszakát juttatják eszünkbe. Magyar vidékeink elidegenítése, folytatódó asszimilációja, már-már az egykor tervbe vett falurombolás fenyegetésével veszélyeztetnek bennünket. Vagy itt van a tulajdonaink ügye: a restitúció kérdése. Huszonnégy év után még mindig ott tartunk, hogy teljesen bizonytalanná vált továbbra is birtokban tartott, elorozott épületeink sorsa. Elég, ha a Székely Mikó Kollégiumra, vagy a Zilahi Református Wesselényi Kollégiumra emlékeztetek. És errefel megint az RMDSZ megalkuvásával találjuk szembe magunkat a restitúció kérdésében. De itt van a kétágú templom ügye, ahol egy újabb bukaresti plaza-botrány árnyéka vetül reánk. Még szerencse, hogy tó fakadt az építkezések helyszínén, és a romániai korrupció megintcsak hátráltatta a kétágú templom történelmi helyszínének a tönkretételét. A legrosszabb álmaimban sem gondoltam továbbá arra, hogy az az egyházkerület, amelynek én voltam közel két évtizedig a püspöke, paktumot köt az RMDSZ nomenklatúrájával, és abban a teremben, amelynek épületét mi szereztük vissza a megyei kommunista pártkabinet tulajdonából, most ott grasszálnak az RMDSZ etnobizniszen alapuló elitjének, illetve nomenklatúrájának a tagjai. Íme, már egyházaink közé is bevette magát ez a fajta visszarendeződés.
Nos, ebben a helyzetben, a nacionalizmusnak és a posztkommunizmusnak ebben az átmenetinek tekintett, de túlságosan hosszúra nyúlott időszakában, Kós Károly kiáltó szava juthat eszünkbe. Mi, mai magyarok, mai nagybányaiak, mai erdélyiek és partiumiak, újból felemelhetjük kiáltó szavunkat hitünk védelmében és érdekében. Makkai Sándorral együtt mondhatjuk azt, hogy így nem lehet, és nem mehet tovább. Márton Áronnal együtt mondjuk, aki nemcsak a zsidókat vette védelmébe, ahogy méltán emlegetni szokták, hanem magyarsága érdekében is felemelte szavát Gróza Péter kormánya előtt. Velük együtt, az ő példájukat követve, egyházaink erkölcsi többletével és hitével kell felemelnünk kiáltó szavunkat a magyarság védelmében és érdekében is. Ezt teszi az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Néppárt.
De egyházainkra most is számítani akarunk. Előkerestem a romániai magyar történelmi egyházak vezetőinek 2006. november 3-án kelt támogató nyilatkozatát. Ebből idézek: „Romániában élő magyar nemzeti közösségünk szolgálatában álló egyházaink képviselőiként, hitből fakadó köteleztetésből kinyilvánítjuk a következőket: határozottan kiállunk az erdélyi magyar közösség önkormányzati jogai mellett, és teljes mértékben támogatjuk az autonómia kialakítására irányuló jogos igényét. Ezen belül szintén erkölcsi támogatásunkról biztosítjuk Székelyföld területi önrendelkezésének ügyét. Úgy ítéljük, hogy mindezek biztosítása egyben egész országunk javát és érdekét szolgálja a küszöbön álló európai csatlakozás keretei között.” Az idézett szavak magukért beszélnek, és mi magunk is az Európai Parlamentben petíciót nyújtottunk be egyházi ingatlanaink ügyében. Várjuk a választ erre a petícióra. Segítségünkre volt ebben az Emberi Méltóság Tanácsa, az aláírók pedig: Sándor Krisztina, valamint Erdélyi Géza nyugalmazott felvidéki püspök. Örömmel nyugtázom, hogy Victor Ponta miniszterelnök megkövette a román görögkatolikus egyházat az elkobzott tulajdonaik miatt. De pont így meg kellene követnie magyar egyházainkat, mint ahogy a Tismăneanu-jelentés is elismerte, hogy településeinket mesterséges módon románosították el. Már régóta várat magára egy román bocsánatkérés az elszenvedett hátrányok és elnyomatás miatt.
Hölgyeim és Uraim!
Az elmondottak arra vallanak, hogy jó úton járunk. Nemcsak magyar szempontból fontos, amit cselekszik az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és és az Erdélyi Magyar Néppárt, hanem éppen ennyire román szempontból is. A Románia modernizációjaként értett föderalizálás, az erdélyi magyarság megmaradását szolgáló többszintű önrendelkezés, a temesvári eszmék megvédése olyan ügyek, amelyek mellett következetesen és megalkuvás nélkül ki kell állanunk. Mi megtaláltuk a helyes utat, a már előbb idézett Kós Károllyal együtt szólva, világosan látjuk a célt: a magyarság nemzeti autonómiáját. Emellett külön büszkeség számomra, hogy még a román nagypolitika számára is életképes alternatívákat tudunk az asztalra tenni: Románia szövetségi állammá alakítása egyre több román nemzetiségű számára élhetőnek tűnő jövőképet kínál. Regionalizációs koncepciónk a legmegalapozottabbak közé tartozik.
Ám a célok eléréséért még rengeteget kell dolgoznunk. Az őszi választásokon egyértelműen bebizonyosodott, hogy az erdélyi magyar választópolgárok csalódottak, közönyösek és elfordultak a politikától. Több mint fele a választásra jogosultaknak vagy román pártokra szavazott (ez a kisebbik rész), vagy nem is élt alkotmányos jogával. Ez vészjelzőnek számít minden magyar politikai párt és minden tudatos magyar ember számára.
Az önfeladásból, a kicsinyes pártpolitikai adok-kapokból, a hatalom elvtelen megtartásából, a régi kommunista időket idéző úrhatnámságból, a civil szférát megfojtó klientúra-építésből, adólejeink elherdálásából az erdélyi magyaroknak elegük van. Mi még túl kevés időt töltöttünk a pályán ahhoz, hogy megmutassuk: másképpen is lehet politizálni. Lehet úgy képviselni az erdélyi magyarság ügyét, hogy nem bukaresti paktumokkal biztosítunk ideig-óráig bármikor visszavonható jogokat – hanem úgy, hogy minden rendelkezésünkre álló demokratikus eszközzel, konokul, kitartóan küzdünk az önrendelkezésért, azért, hogy javaink fölött mi rendelkezzünk, hogy a lehető legalacsonyabb szinten döntsünk adólejeink felhasználásáról, hogy önálló magyar oktatásunk legyen, hogy szabadon használhassuk anyanyelvünket – az Európai Unió egyik hivatalos nyelvét – közhivatalokban, közéletben, kórházainkban.
És lehet úgy politizálni, hogy nem utasítjuk el magyar testvéreink segítő jobbját, épp ellenkezőleg: az átkos kommunista „be nem avatkozás elvét” végképpen eltörölve, az egy magyar nemzet eszméjének jegyében figyelünk az egész Kárpát-medencei magyarságra, mint ahogyan azt is természetesnek vesszük, hogy egyemberként mozdul nemzetünk az egész világon, ha – példának okáért – székely szimbólumainkat gyalázza a posztkommunista román hatalom.
Hölgyeim és Uraim!
Nemrégen jártunk Hódmezővásárhelyen, Mártélyon tartottuk a Kárpát-medencei Magyar Autonómia-Tanács soros ülését. Aztán Beregszászon is jártam – éppen itt üdvözölhetem Brenzovics Lászlót, akinek a vendégei voltunk. Kovács Miklós mondotta Beregszászon, hogy nem akarunk egy néprajzi kiállítás tárgyává lenni. Még néhány évig mutogatni fognak bennünket fesztiválokon, aztán beolvadunk, eltűnünk. Számomra nem érdekes ez a fajta játék. Nekem nem felel meg a rezervátumi idegenvezető szerepe. Nem akarunk muzeális, multikulturális értékké degradálódni, az Egyesült Európában.
Szerbia csatlakozási tárgyalásainak a folyamatára gondolok. Noha Csurogon már kezdik felépíteni a kivégzett, tömeggyilkosságnak áldozatul esett magyarok emlékművét, hadd idézzem Csorba Bélát, akit külön is köszöntök itt, most újan választott elnökként, aki k jelentette: ha azt akarjuk, hogy itt ötven év múlva is legyen magyar közösség, akkor nem ülhetünk behúzott nyakkal, riadt békákként a Pannon nádasaiban, mert lenyelnek bennünket a körülöttünk csörtető gázlómadarak. Trianonért cserébe autonómiát kell követelnünk. Ezt a gondolatot ismétli meg Berényi József is a Felvidéken, idézem: „a felvidéki magyarság megmaradásának feltétele az autonómia”. Íme, a Kárpát-medencei Magyar Autonómia-Tanács körében és keretében ilyen messzire jutottunk el. Formálódik az egységes nemzet-politikai, határon túli stratégiai szemlélet, és ennek a jegyében fejti ki tevékenységét az Erdélyi Magyar Néppárt, amely az előbb idézett mondattal egybehangzóan, területért jogokat követel mindenütt a Kárpát-medencei magyarság számára, és annak az egységnek a szellemében lép fel, amelyet Hódmezővásárhelyen fogalmaztunk meg, mely szerint nemzetpolitikai apaelvünknek tekintjük, hogy nem külön-külön, kisebbségi mivoltunkban, magunkban maradva folytatjuk harcainkat, hanem erőnket összeadva a nemzet egésze harcol, valamennyi nemzetrész jogáért.
Hölgyeim és Uraim!
Végül, de nem utolsósorban Orbán Viktor és Václav Havel szavait idézem, mert náluk jobban úgysem tudom kifejezni azt, amit mondani akarok. Azt mondja Václav Havel, hogy minden posztkommunista országnak két forradalomra van szüksége: először a kommunizmus, majd a posztkommunizmus ellen. Most éppen ebben a fázisban vagyunk, és ebben a küzdelemben nyújtjuk bajtársi jobbunkat magyarországi barátainkhoz, akiknek képviselőit ezúttal külön is köszöntöm.
Ami pedig az útkeresésünket illeti, találóbbat nem tudok mondani, mint amit legutóbb, európai összefüggésben mondott Orbán Viktor miniszterelnök: partnereink és szövetségeseink ugyan gyakran mondják nekünk, hogy a járt utat a járatlanért ne hagyjuk el, és éppen ezért nyilvánvaló, hogy nehéz megértetni velük: felesleges olyan járt úton haladni, melynek végén egy fal áll. Mely zsákutcába torkollik – tenném hozzá. Az az ország, amely ma nem hagyja el a járt utat a járatlanért, bizonyosan zsákutcába fut. Saját magunknak kell új utat taposnunk, vagyis a világ maradibb felével is meg kell értetnünk, hogy egész Európában valódi fordulatra van szükség. Egy ilyen fordulatnak a munkálásán fáradozik az Erdélyi Magyar Néppárt, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal karöltve. Ehhez kérem Isten áldását, és sok sikert kívánok az Erdélyi Magyar Néppárt Kongresszusának!
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).

2013. augusztus 26.

EMNT-EMNP: a nacionalista hisztéria a román politikusok rossz lelkiismeretének a megnyilvánulása
A Tőkés László elleni, hazafias mázzal leöntött, nacionalista hisztéria nem más, mint a román politikusok rossz lelkiismeretének a megnyilvánulása – olvasható az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) hétfőn kiadott közös nyilatkozatában.
A dokumentumot a Tőkés László által elnökölt EMNT ügyvezető elnöke, Sándor Krisztina és az EP-képviselő védnökségével alakult EMNP elnöke, Toró T. Tibor írta alá.
A két szervezet szerint a magyarságnak egyetlen román kormánnyal sem sikerült betartatnia a mai Romániát megalapozó 1918-as Gyulafehérvári Kiáltvány nemzeti önrendelkezésre vonatkozó pontjait, sem pedig a versailles-i békeszerződésekben vállalt, a nemzeti közösségek önigazgatására vonatkozó wilsoni elveket.
Az EMNT és EMNP "a be nem tartott ígéretek miatt kialakult rossz nemzeti közérzet agresszív kitörésének" tarja, hogy Romániában kitüntetése visszavonásával fenyegetik az erdélyi magyarság érdekében Magyarországtól védhatalmi státust kérő Tőkés Lászlót.
A nyilatkozat szerint az EP-képviselő ezzel egy bevált európai modell alkalmazását javasolta, hiszen Dél-Tirol jól példázza: az erőszakos asszimiláció zavart és feszültséget szül, míg az Ausztria védőhatalmi státusának segítségével megvalósított területi autonómia megbékélést és anyagi jólétet eredményezett.
"Románia nem lehet demokratikus állam addig, amíg egy európai megoldást javasoló politikai beszéd ilyen magyarellenes kormányzati hisztériát eredményez" – vélekednek a dokumentum szerzői, akik Bukarestet kettős mérce alkalmazásával is vádolják, arra utalva, hogy Románia tavaly az uniós tagjelöltség megvétózását meglebegtetve eszközölt ki Szerbiától kisebbségvédelmi szerződést, de nem akarja elfogadni, hogy más ország hasonlóan lépjen fel saját külhoni nemzeti közösségei védelmében.
A nyilatkozat szerint Tőkés László állami kitüntetésének esetleges megvonása csak a román állam vezetőit minősítené.
"Tőkés László ettől nem lesz kevesebb, ő ugyanaz a személyiség marad, Lech Walesához vagy Václav Havelhez hasonlóan, aki történelmet írt Kelet-Közép-Európában" – vélekednek a nyilatkozat szerzői.
Szerintük az igazi kérdés az, hogy hajlandó-e a jelenlegi román kormány betartani elődei autonómiára vonatkozó ígéreteit.
"Határozottan visszautasítunk minden nemtelen támadást, amely az elmúlt hetekben a magyar ügy melletti kiállása miatt Tőkés László ellen irányult, illetve az általa többször megfogalmazott javaslatnak megfelelően ezúton is szorgalmazzuk a román–magyar megbékélésről szóló párbeszéd intézményesítését" – zárul az EMNP és EMNT közös nyilatkozata.
A Médiafax augusztus 19-én közölte Victor Ponta román miniszterelnök egy tévéinterjújára hivatkozva, hogy a román kormányfő kész ellenjegyezni egy esetleges elnöki rendeletet, amelyben visszavonják Tőkés László európai parlamenti képviselő román állami kitüntetését.
Az Antena 3 hírtelevízióban Ponta emlékeztetett: volt már precedens arra, hogy ellenjegyzett egy állami kitüntetés visszavonásáról szóló rendeletet, és Tőkés László esetében is kész ezt megtenni.
Tőkés László 2009-ben, a temesvári népfelkelés kitörésének huszadik évfordulóján kapta meg a legmagasabb román állami kitüntetés, a Románia Csillaga érdemrend Lovagi Fokozatát a romániai rendszerváltozás elindításában játszott történelmi szerepéért.
A legfőbb román közjogi méltóságok mindegyike bírálta Tőkés Lászlót azért, mert a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen azt javasolta: Magyarország vállaljon védhatalmi szerepet Erdély érdekében úgy, ahogy ezt Ausztria tette Dél-Tirol esetében.
Kitüntetésének visszavonását elsőként Crin Antonescu szenátusi elnök, a Bukarestben kormányzó Szociálliberális Szövetség (USL) liberális társelnöke vetette fel "a román EP-képviselő következetesen románellenes hozzáállásáért".
Korábban Traian Basescu államfő is a román állampolgárságra méltatlannak nevezte az EP-képviselőt, de az érdemrend visszavonására irányuló kérésekre nem reagált.
Az őt ért támadásokat és az érdemrend visszavonását célzó követelést Tőkés László a véleménynyilvánítási szabadság megvonásaként értékelte.
"Íme, megfogant az uszítás, Romániában diktatórikus viszonyok állnak fenn. Jómagam nem kitüntetésért harcoltam Temesváron. Emberi méltóságomban sértenek meg ezzel a javaslattal" – mondta a személyét érő támadásokra reagálva Tőkés László.
MTI

2013. augusztus 27.

Be kell tartani az ígéreteket (EMNT–EMNP-nyilatkozat)
A Tőkés László elleni, hazafias mázzal leöntött, nacionalista hisztéria nem más, mint a román politikusok rossz lelkiismeretének a megnyilvánulása – olvasható az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) tegnap kiadott közös nyilatkozatában.
A két szervezet szerint a magyarságnak egyetlen román kormánnyal sem sikerült betartatnia a mai Romániát megalapozó 1918-as Gyulafehérvári Kiáltvány nemzeti önrendelkezésre vonatkozó pontjait, sem pedig a versailles-i békeszerződésekben vállalt, a nemzeti közösségek önigazgatására vonatkozó wilsoni elveket. Az EMNT és az EMNP „a be nem tartott ígéretek miatt kialakult rossz nemzeti közérzet agresszív kitörésének” tartja, hogy Romániában kitüntetése visszavonásával fenyegetik az erdélyi magyarság érdekében Magyarországtól védhatalmi státust kérő Tőkés Lászlót. A nyilatkozat szerint az EP-képviselő ezzel egy bevált európai modell alkalmazását javasolta, hiszen Dél-Tirol jól példázza: az erőszakos asszimiláció zavart és feszültséget szül, míg az Ausztria védhatalmi státusának segítségével megvalósított területi autonómia megbékélést és anyagi jólétet eredményezett. „Románia nem lehet demokratikus állam addig, amíg egy európai megoldást javasoló politikai beszéd ilyen magyarellenes kormányzati hisztériát eredményez” – vélekednek a dokumentum szerzői, akik Bukarestet kettős mérce alkalmazásával is vádolják, arra utalva, hogy Románia tavaly az uniós tagjelöltség megvétózását meglebegtetve eszközölt ki Szerbiától kisebbségvédelmi szerződést, de nem akarja elfogadni, hogy más ország hasonlóan lépjen fel saját külhoni nemzeti közösségei védelmében.
A nyilatkozat szerint Tőkés László állami kitüntetésének esetleges megvonása csak a román állam vezetőit minősítené. „Tőkés László ettől nem lesz kevesebb, ő ugyanaz a személyiség marad, Lech Walesához vagy Václav Havelhez hasonlóan, aki történelmet írt Kelet-Közép-Európában” – vélekedik a nyilatkozatot jegyző Sándor Krisztina, az EMNT ügyvezető elnöke és Toró T. Tibor, az EMNP elnöke. Szerintük az igazi kérdés az, hogy hajlandó-e a jelenlegi román kormány betartani elődei autonómiára vonatkozó ígéreteit. „Határozottan visszautasítunk minden nemtelen támadást, amely az elmúlt hetekben a magyar ügy melletti kiállása miatt Tőkés László ellen irányult, illetve az általa többször megfogalmazott javaslatnak megfelelően ezúton is szorgalmazzuk a román–magyar megbékélésről szóló párbeszéd intézményesítését” – zárul az EMNP és az EMNT közös nyilatkozata.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

2013. augusztus 28.

EMNT–EMNP: rossz lelkiismereti megnyilvánulás a nacionalista hisztéria
A Tőkés László elleni, hazafias mázzal leöntött, nacionalista hisztéria nem más, mint a román politikusok rossz lelkiismeretének a megnyilvánulása – olvasható az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) kiadott közös nyilatkozatában.
A dokumentumot a Tőkés László által elnökölt EMNT ügyvezető elnöke, Sándor Krisztina és az EP-képviselő védnökségével alakult EMNP elnöke, Toró T. Tibor írta alá.
A két szervezet szerint a magyarságnak egyetlen román kormánnyal sem sikerült betartatnia a mai Romániát megalapozó 1918-as Gyulafehérvári Kiáltvány nemzeti önrendelkezésre vonatkozó pontjait, sem pedig a versailles-i békeszerződésekben vállalt, a nemzeti közösségek önigazgatására vonatkozó wilsoni elveket.
Az EMNT és EMNP „a be nem tartott ígéretek miatt kialakult rossz nemzeti közérzet agresszív kitörésének” tarja, hogy Romániában kitüntetése visszavonásával fenyegetik az erdélyi magyarság érdekében Magyarországtól védhatalmi státust kérő Tőkés Lászlót. A nyilatkozat szerint az EP-képviselő ezzel egy bevált európai modell alkalmazását javasolta, hiszen Dél-Tirol jól példázza: az erőszakos asszimiláció zavart és feszültséget szül, míg az Ausztria védőhatalmi státusának segítségével megvalósított területi autonómia megbékélést és anyagi jólétet eredményezett.
„Románia nem lehet demokratikus állam addig, amíg egy európai megoldást javasoló politikai beszéd ilyen magyarellenes kormányzati hisztériát eredményez” – vélekednek a dokumentum szerzői, akik Bukarestet kettős mérce alkalmazásával is vádolják, arra utalva, Románia tavaly az uniós tagjelöltség megvétózását meglebegtetve eszközölt ki Szerbiától kisebbségvédelmi szerződést, de nem akarja elfogadni, hogy más ország hasonlóan lépjen fel saját külhoni nemzeti közösségei védelmében.
A nyilatkozat szerint Tőkés László állami kitüntetésének esetleges megvonása csak a román állam vezetőit minősítené.
„Tőkés László ettől nem lesz kevesebb, ő ugyanaz a személyiség marad, Lech Walesához vagy Václav Havelhez hasonlóan, aki történelmet írt Kelet-Közép-Európában” – vélekednek a nyilatkozat szerzői.
Szerintük az igazi kérdés az, hogy hajlandó-e a jelenlegi román kormány betartani elődei autonómiára vonatkozó ígéreteit.
„Határozottan visszautasítunk minden nemtelen támadást, amely az elmúlt hetekben a magyar ügy melletti kiállása miatt Tőkés László ellen irányult, illetve az általa többször megfogalmazott javaslatnak megfelelően ezúton is szorgalmazzuk a román–magyar megbékélésről szóló párbeszéd intézményesítését” – zárul az EMNP és EMNT közös nyilatkozata.
Szabadság (Kolozsvár)

2013. november 23.

Tőkés kitüntetése: levélben fordult egy amerikai alapítvány Băsescuhoz
Traian Băsescu elnökhöz intézett nyílt levélben tiltakozott Lee Edwards amerikai történész, a washingtoni Kommunizmus Áldozatainak Emlékműve Alapítvány elnöke amiatt, hogy Tőkés László európai parlamenti képviselőt meg akarják fosztani a Románia Csillaga érdemrendtől.
Edwards az MTI washingtoni irodájához helyi idő szerint péntek este eljuttatott levelében felhívta a figyelmet arra, hogy Tőkés László a szabadság és a demokrácia nemzetközileg elismert harcosa, aki 2009-ben megkapta az alapítvány Truman-Reagan Szabadságérmét.
Rámutatott, hogy noha politikájának megfelelően az alapítvány nem avatkozik be szuverén államok belügyeibe, védelmébe veszi az általa kitüntetésben részesített olyan elismert személyiségeket, amilyen Tőkés püspök, amikor súlyos sérelem éri őket.
A levél emlékeztetett: Tőkés Lászlónak az 1989. december 15-16-i romániai forradalomban játszott szerepe jól ismert és vitán felül áll. Ezért részesült - Václav Havelhez, Lech Walesához és II. János Pál pápához hasonlóan - az alapítvány legmagasabb kitüntetésében. Nem sokkal később kapta meg Tőkés László a Románia Csillaga érdemrendet.
Az alapítvány elnöke igazságtalannak és alaptalannak nevezte az érdemrend becsületbíróságának a kitüntetés visszavonását indokoló állításait, amelyek szerint Tőkés László "alkotmányellenes" magatartást tanúsított és "megsértette az európai értékeket"
"Az alapvető európai értékek és Románia alkotmánya magukban foglalják a szólás szabadságát és azt a jogot, hogy valaki vitatott kérdésekben felemelje a szavát. A nyílt és nyilvános vita engedélyezése a működő demokrácia és alkotmányosság része, amit nem szabad megváltoztatni" - mutatott rá a levél. Edwards felszólította a román elnököt, hogy a becsületbíróság határozatának és a kitüntetés visszavonásának elutasításával bizonyítsa elkötelezettségét a szólás szabadsága és a demokratikus értékek iránt.
Két román ellenzéki újságíró védelmébe vette Tőkés László európai parlamenti képviselőt pénteken, elítélve azt, hogy az 1989-es kommunistaellenes forradalom hősét meg akarják fosztani a Románia Csillaga érdemrendtől. A Ion Iliescu és Victor Ponta Romániájában a hóhér visszavonhatja az áldozat kitüntetését című, közösségi portálokon terjedő blogbejegyzésükben Stefan Ciocan és Victor Lungu élesen elítélik, hogy az érdemrend becsületbíróságának tagjaiként olyanok minősítették méltatlannak a volt temesvári lelkészt a kitüntetésre, mint Constatin Degeratu volt vezérkari főnök, akit írásukban az 1989-es kolozsvári sortüzek egyik közvetett felelősének, Ceasusescu elnyomó gépezete kiszolgálójának neveznek. A Catavencii című szatirikus portálon Patrick Andre de Hillerin pénteken közzétett írásában úgy vélekedett: Ceausescu politikai rendőrsége, a hírhedt Securitate sosem bocsátotta meg Tőkésnek a forradalomban játszott szerepét, és egykori embereit ma is fűti a bosszúvágy. A szerző szerint ők befolyásolhatták Victor Ponta miniszterelnököt, hogy a kitüntetés visszavonását kezdeményezze.
maszol/MTI

lapozás: 1-30 | 31-39

kapcsolódó

» az adatbázisról
» írok a szerzőnek

további kronológiák

» A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1944-1989
» Az RMDSZ tizenöt éve a sajtó tükrében
» Dél-erdélyi magyarság 1940-1944
» Horvátország 1991-1999
» Jugoszlávia 1989-1999
» Köztes-Európa kronológia 1756-1997
» Románia 1989-1996
» Szlovákia 1989-1998
» Ukrajna 1989-1998